Váratlan Érzések

18. Fejezet

Valamikor hajnalban ébredhettem fel. A fejem szinte szétszakadt a fájdalomtól. Álmosan nyitogattam a szememet, amikor realizáltam, hogy nem is a saját szobámban aludtam.
Felálltam az ágyból, majd egyből az ablakhoz rohantam. Elhúztam a függönyt, amikor megláttam a gyönyörűen ragyogó csillagokat a sötét éjszakában. Az autók fényei összemosódtak. Az eső kopogott az ablakon és csillogtak a cseppek, amik maguk után hagytak az üvegen egy nedves csíkot, amin gyöngyözött az eső.

A telefonomat kerestem. Benéztem az ágy alá, a növény mögé, azonban sehol nem láttam.
Értesítés érkezett rá, aminek köszönhetően megtaláltam a paplan alatt.
Remegő kézzél felhívtam anyát.

– Mi történt?

– Jajj de jó hallani a hangodat! Sienna délben meglátogatlak és mindent elmondok. Aludd ki magadat, kérlek! – kinyomta a hívást.

Annyira emlékszem, hogy tegnap felhívtam anyát, mert rosszul lettem. Haza jött, majd onnantól nem igazán tudom, hogy mi is történt.
Arra következtettem, hogy kórházba hozott, hiszen a szobáról árúlkodott, hogy ez egy kórházi szoba.

Nem tudom, hogy mi a bajom. Eddig nem nagyon voltam életem során beteg. Utóljára azt hiszem három éve lehetett egy kisebb megfázásom. Azt leszámítva semmi komoly.

Néha még éreztem, ahogy a levegő elfogy körülöttem. Az ablak nyitva volt, szóval áradt be a lágy szellő, aminek köszönhetően oxigénhez jutottam.

Az ágy nagyon kényelmetlen volt. A párna is. Megpróbáltam hason feküdni, hanyatt, viszont egyszerűen nem tudtam elaludni. És tudom, hogy ez nem a kényelmetlen ágy vagy a párna miatt van... Sokkal inkább a tudat miatt, hogy nem sikerült tisztáznom a dolgokat Yamallal.

Karomat a fejem alá helyeztem és éreztem, ahogy a könyökömön lefolyik egy nedves, hideg könnycsepp.
Folyton rá gondoltam.

Később arra ébredtem, hogy édesanyám simogatja a fejemet. Felültem az ágyon és ásítottam egyet, meg kinyújtóztattam végtagjaimat.

– Jó reggelt! – mosolygott rám anya.

– Hány óra van? – kérdeztem, majd a telefonomért nyúltam, hogy megnézzem az időt. Reggel hét óra.

– Anya, mi történt tegnap? – kérdeztem, miközben a hajamat kötöttem fel egy laza copfba.

– Behoztalak a kórházba, mert tegnap pánikrohamod volt. – a gyomrom görcsbe rándult.

Az orvos jött be, kezében papírokkal.
Miközben anyához beszélt, megnyitottam Yamal nevét a telefonomon. Csak néztem a nevét. Olvasgattam a régi üzeneteket. Féltem bármit is írni neki. El kell magamban temetnem a hiányát.
A szívemben mintha egy nagy ürességet éreznék, amióta nem vagyunk együtt. A napjaimban már nincsenek nevetések. Nincsen mosolygás, meg semmi, ami engem boldoggá tenne. Csak az üresség és a magányosság.

– A lánya pánikbeteg. – ezt hallottam ki a beszélgetésükből. Egy fél pillanatra feléjük néztem, majd amikor szemkontaktust vettem fel anyámmal, egyből elkaptam a fejemet és a telefonomra fókuszáltam.

A pulzusom mintha az egekbe szökött volna. A tenyerem izzadni kezdett és a hideg is kirázott, hogy én pánikbetegséggel küzdenék.

A legrosszabb az volt, hogy kivizsgálásra kényszerítenek. És csak este mehetek haza. Kicsit megijedtem, amikor abba belegondoltam, hogy mivan ha a legváratlanabb helyzetben lesz pánikrohamom.
A hányinger kerülgetett, mikor erre gondoltam.

Anyának el kellett mennie. Ismét nagyon egyedül éreztem magamat. Sok gondolkozást követve, arra jutottam, hogy írok Yamalnak. A telefonom nem kapcsolt be. Lemerült.
Az ölembe dobtam a készüléket és legszívesebben a falnak vertem volna a fejemet.

<><><>

Az ajtó hirtelen kinyílt. Egyből oda kaptam a fejemet. Elöntött a félelem, hiszen nem volt kedvem az egész kivizsgáláshoz.

A szívem mintha kihagyott volna egy ütemet, amikor az ajtó teljesen kinyílt. És nem az orvos jelent meg. Hanem az a személy, akire minden egyes nap, minden percében gondolok.

– Te mit keresel itt? – álltam fel, s próbáltam, hogy a hangom ne remegjen meg, bár nem igazán sikerült.

– Mason említette, hogy kórházban vagy. – mondta Yamal szűkszavúan. – Őszíntén nem akartam ide jönni. – mikor e szavak elhagyták a száját, a szívem kissé elszorult.

Mély levegőt kellett vennem, hogy ne sírjam el magamat, azonban szinte lehetetlen volt. Belenéztem a lámpa virító, sárga fényébe, majd elmosódott. Szemem megtelítődött könnyekkel, amiket nem tudtam szabályozni. Lefojtak arcomon, amiktől a sötétkék pólóm átnedvesedett.

– Nézd Yamal... – a cipőmet bámultam, hogy ne lássa, hogy mennyire pirosak a szemeim. – Tudom, hogy utálsz. Megértelek. Én is utálom magamat. – megrázta a fejét, ellenkezve. – És megérdemlem, hogy itt vagyok. – tártam szét a karjaimat.

– Diaz, én nem utállak! – nézte az éjjeliszekrényre helyezett pohár vizet, ami majdnem leesett onnan, hiszen a mellettünk lévő szobában úgy becsapták az ajtót, hogy megremegett az egész szoba.

A szél süvített. A babák sírtak, ami eléggé irritálta a fülemet.
Mellkasom leereszkedett, majd fel. Lehunytam a szememet és minden bátorságomat összeszedtem.

Gyengének és sebezhetőnek éreztem magamat. Legszívesebben elrohantam volna a világ végére, hogy senki ne lásson. Hogy senki ne tudjon rólam és mindenki elfelejtsen.
Ha már ezek a magányos érzések mardossák a szívemet, akkor inkább itt se legyek.

Felnéztem Yamalra, aki a sarokba bámult és idegesen dobolt a lábával.

– Én nem... – magamba folytottam a szavakat. Arra gondoltam, hogy inkább megtartom saját magamnak, azonban nem hagyta.

– Mondjad!

,, Az érzéseket nem tudod uralni, Sienna." Ez csengett a fülemben. A pszichológus szavai.

A pohár az éjjeliszekrényről leesett. Darabjaira hullott. Megcsillant, amikor a nap egy kicsit kisütött.

Egyszer élünk!

– ...Én nem akarom leélni nélküled az életemet! – böktem ki már szinte toporzékolva és szipogva, mire felém nézett és mintha szemeiből eltűnt volna az a harag, amit pár perccel ezelőtt észre vettem. Arca ellágyúlt és mintha egy kisebb mosolyt is láttam volna a szája sarkánál.