CoD: Aki Titkos Fegyver Lehet 🔞 (Második Kötet)

11. Bizalmatlanság

2016. augusztus 13.
Valahol a Csendes-óceánon

TIFFANY

A lába lüktetett a fájdalomtól, olyan alaposan megkínozta, de egy árva szót sem szólt. A mostani volt az utolsó esélye, hogy jól végezze a munkáját, így inkább tűrt. Sőt, nem pusztán a munkájában volt sikeres, a szerelmi élete is boldogabb volt, mint valaha. Amikor mások meghaltak abban a darázsfészekben, ami a brazil nyomornegyedben fogadta őket, és látta, miféle menekülést kellett Roachnek végrehajtania az életben maradásért, bizony, nem jött panasz a szájára. John vállának dőlve, szemet hunyva, szenderegve egyébként sem jutottak eszébe a bajok.

Amíg az útjuk tartott, nem érte el őket a kitört háború szele, még csak nem is hallott erről suttogásokat. Így pedig az ő elméjéből is eltűntek ezek a gondolatok. Csak az út volt, a helikopter monoton zajjá váló berregése, hogy háborítatlanul haladtak a céljuk felé. Elfáradtak, aki megtehette, pihent egy kicsit. Ő is, félálomban szendergett, és nagyobb békét érzett, mint valaha.

Csak akkor, amikor lassítani és körözni kezdtek, jött rá, hogy John maga is hunyt kicsit. Alva ugyan nem látta őt, de azt igen, hogy a fejét lehajtotta, hunyorgott, kelletlenül nyögött, majd sűrűn pislogott. Aztán azonnal őrá tekintett, rámosolygott, lágyság sejlett fel durva vonásai mögött. Tiffany viszonozta a mosolyát, mire a férfi óvatosan megcsapkodta a vállát.

- Megérkeztünk. Mindjárt átszállunk.

Így is lett. Amikor Tiffany John mellett tekintett ki a gépmadárból, látta az alattuk úszó, hosszúkás járművet. Jóval nagyobb volt, mint képzelte, a keskenysége mégis szemet szúrt. Tiffany gyomra görcsbe ugrott a gondolatra, hogy olyan szűken lesznek. Kissé klausztrofób érzések uralkodtak el rajta, de most sem panaszkodott. Siránkozással csak feltartotta volna a csapat tagjait, akik így is, úgy is a tengeralattjáró fedélzetére fognak lépni. El kellett fogadnia, nem volt más választása.

Természetesen nem Tiffany vállalta az első ember szerepét, hanem John. Kidobta a kötéllétrá, leereszkedett az alatta himbálózó tengeralattjáróra. A kötél is táncolt, a hullámok is mozgatták a járművet, nem volt egyszerű manőver egyikről a másikra lépni. Pont ezért ment MacTavish előre: miután megérkezett, meg tudta fogni a kötelet, hogy segítsen az embereinek.

- Kislány! - szólt a pilóta hangja, túlkiáltva a rotorok hangját. - Nem te vagy Tiffany MacDaniels?

- Miért kérded? - hajolt oda hozzá a nő, és előképett a gyanakvó énje. Informátorként az óvatosságra szavazott.

- Rád ismerek azokból, amiket hallottam rólad. Elismert a munkád a köreinkben.

Ezek szerint a korábbi kudarca, amikor azt hitte, végleg búcsút vesz a Task Force-tól, nem jutott el mindenüvé. Persze a megbízásai pitiánerebbek voltak az utóbbi időkben, így eléggé megszenvedte az elmúlt másfél hónapot, de ezek szerint rosszabb is lehetett volna.

- A Task Force jó embert húzott be veled. Jól láttam, hogy a százados mellett ültél?

- És ha igen?

- Hé, nem kell leharapnod a fejem. Nem kötekedni akarok - mosolygott rá Nikolai. Fekete haját hátra fésülte, bőrdzsekit és pilóta szemüveget viselt, de a füle melletti szálak alig láthatóan, de őszültek. Az arcán lévő ráncok is elárulták, hogy már középkorú volt, de sokat mosolyoghatott, mert nevetőránc bőven akadt. - MacTavish a barátom, gondolkodás nélkül mentettük ki egymást a bajból. Mégis, volt egy, amiből nem tudtam kisegíteni. Amikor öt éve elvesztette a társait, azt nagyon nehezen dolgozta fel. Én nem tudok ebben segíteni neki, de te talán igen. Ezért pedig örülök, hogy itt vagy, és kérlek, vigyázz rá! Hajlamos magát vetni a tűzharc közepébe, mert nem bírja, ha elveszít másokat. Most biztosan támogatásra lesz szüksége, segíts neki!