Meet me halfway (George Russell FF)

Tizenkettedik

Lando húzása után egész nap nem veszem elő a telefonom a közelében,  volna mémert kicsit sem szeretnék még  egy ilyen jelenetet. A videózás után a fiúk pályabejárásra siet, aznek , aztán már csak a színpadnál találkozok velük. A színpadon a Williams-es fiúk vannak soron, a rajongók kiállhatatlanul sikítanak, amitől néha összehúzom a szemeimet, mintha bántana a zaj.  Leila a kezembe nyom egy telefont, hogy ha Lando és Oscar következik, csináljak pár Instagram sztori kompatibilis felvételt róluk, aztán eltűnik a tömegben. Mély levegőt veszek, és a nyakamban lógó belépőkártyámat felmutatva átküzdöm magam a tömegen, hogy  a két pilóta mellé lépjek, akik a színpad melletti lépcsőn várakoznak. Nem feltétlen értem a stratégiát, hiszen csak egy oldalon van lépcső, így a Williams pilótáknak valahol le is kell jönniük. Előre lépek, hogy Landot vállon bökjem, de ahogy a göndörhajú fiú hátrakapja a fejét, elveszti az egyensúlyát és eldőlünk mind a ketten, mint a dominó. Nem tudom mi ütött ma belém, de ahelyett, hogy a sárga földig szégyellném magam, nevetni kezdek. Lando vékony vihogása pedig még jobban tompítja a helyzetet.

-Te már megint elestél? – a földön fekve George magaslik fölém és áthatóan pillant le rám kék szemeivel, amik most sokkal sötétebbek, mint eddig.

-Nem tehetek róla, ez a gravitáció... -Lando közben rögtön felpattan a földről és egyszerre nyújtják felém kezüket. Egyiket sem fogadom el, egyedül állok fel és porolom le magam.

-Rajtam bármikor gyakorolhatod ezt a gravitáció dolgot, de most mennem kell! – megigazítja göndör haját és a színpad felé bök fejével, ahol éppen hangos sikongatás közben őt és Oscart hívják fel. Csak egy gyors pillantást vetek George-ra mielőtt a kordon elé küzdöm magam, ahol nyugodtan tudok videózni. A tömeg szó szerint megőrül a két McLarenes fiúért, az én tekintetem viszont mindig visszavándorol a lépcsőhöz, ahol George az egyik Williams pilótával beszélget. Ma is tökéletesen néz ki, de az arca kicsit gondterhelt. Lehet őt is galád kérdésekkel bombázták az interjúkon. 

Visszakapom a fejem a színpad felé, ahol éppen sapkákat írnak alá a fiúk, majd hirtelen Lando az irányomba bök kezével. A kordon megnyílik mögöttem és két biztonsági őr kíséretében egy kislány totyog mellém. A brit fiú könnyedén leugrik a színpadról, és a kislányhoz guggol. Beszélget vele és a fejére teszi a sapkát, a  szívem pedig teljes egészében megtelik szeretettel a látványtól. Nem tudom hány képet csináltam róluk, de biztos többet a kelleténél. Lando arca teljesen más volt most, mint amit eddig láttam. Szívesen áll le egy kép miatt az utcán ha megkérik, de azt szinte kötelezőnek tekinti. Most viszont az arca őszintén ragyogott, tudta mekkora örömöt okoz ennek a csöpp lánynak. Persze a felnőtt rajongói is hasonló boldogságot érezhetnek, de egy gyereknek örömet szerezni teljesen más, ez látszik rajta.

Sokáig tartják őket a középpontban, még Zak is a színpadra kerül, önfeledten poénkodik a fiúkkal és elmeséli az új tetoválása történetét Landoval. A telefon még mindig a kezemben van, de egy idő után azon kapom magam, hogy a kamera másik végén George áll. Egyedül remekel a színpadon, hatalmas mosoly van az arcán, éppen a mikrofont dobálja maga előtt egyik kezéből a másikba, amíg a megválaszolandó kérdésre vár. Egy ponton a tekintetünk összeér, leengedem a telefont, hogy tovább csodálhassam, de Lando hangja ránt vissza a valóságba.

-Mit szólsz egy bokszutca túrához? -legyint egyet kezével, mire én követem őt. Ahogy mellé érek, visszanézek a színpad felé és látom, hogy George le sem veszi rólam a szemét miközben a mikrofonba beszél.

Ahogy a bokszutca felé közeledünk kisebb tömeg támad meg minket, mindenki képet szeretne Landoval, én pedig szívesen segédkezem ebben. Egyáltalán nem zavar, hogy ennyi ember nyüzsög körülöttünk, tudom, hogy nem én vagyok a célpontjuk, így nem érzem magamban a szokásos szorongást a sok ember miatt. Még azzal sem volt bajom, hogy a kordon előtti tömegen átágjam magam, pedig a boltban még két embert is rosszul esik kikerülni... Amikor Lando megunja a pózolást egyik kezét a hátamra csúsztatva jelzi, hogy induljunk tovább.

Sorban mutatja végig a csapatok istállóit, ahol mérnökök nyüzsögnek és pár pilótát is elkaphatunk, amint a csapattal egyeztetnek. Mindenhol elidőzünk egy kicsit, többeknek be is mutat. Így tudom meg, hogy a magas Williams pilóta akivel George beszélgetett Alexander Albon. Utoljára a Mercedes garázsnál állunk meg idegenvezetőmmel, aki szeme sarkából felvont szemöldökkel néz rám.

-Kihagyjuk? – nem értem miért kérdezi, így csak a fejemet rázom, hogy nincs ellenemre. – Éééén ezt most kihagyom, azt hiszem.. – elhúzza a szavakat, a hátam mögé mutat és hatalmas ívben fordul meg, hogy elsétáljon – Úgy is mennem kell valami csapatmegbeszélésre vagy mi – teszi hozzá vigyorogva.

A hátam mögött George-ot pillantom meg közeledni felém így rögtön értelmet nyer Lando gyerekes reakciója.

-Azt hiszem én most megyek! – A távolodó fiú felé mutatok zavaromban. Még, hogy Lando a gyerekes...Kamilla!

-Dolgod van?

-Igen, dolgom. Dolgom van. – vágom rá dadogva. 

-Kerülsz engem? – a kérdést hallva összerándulnak az izmaim, mert nem tudom rá a választ. Direkt nem kerülöm. Tudat alatt? Lehet.

-Nem mondanám. – vonom meg a vállaimat és a cipőm orrát kezdem bámulni.

-Gyere, körbevezetlek! – kezével az enyém után nyúl, és egy mozdulattal a garázsba ránt. Hatalmas átéléssel mutat végig minden kijelzőt, az autója minden egyes darabját, a beállításokról beszél én pedig elvarázsolva hallgatom, pedig alig értek belőle valamit. A kezemen még mindig érzem a puha és meleg érintését.

-Figyelsz rám? – kérdezi kíváncsian.

-Persze. Éppen azt mondtad, hogy ez a hátsó szárny. – végigsimítok az autó oldalán, amitől szinte a hideg is kiráz. – Amit nyitogattok, ha DRS zóna van, vagy mi. - pontosan rámutatok a hátsó szárny felső részére. George arcára elégedett mosoly telepszik.

Egyszer sem hozta fel, hogy nem válaszoltam az üzenetére, annyira belemerült abba, hogy tökéletes képet fessen nekem arró, hogy mi zajlik a háttérben egy versenyhétvégén. Miután a garázsban nem maradt több négyzetméter amit megnézhettünk volna a Mercedes motorhome felé vesszük az irányt.

-Hogy érzed magad? – séta közben felém fordul, és hátrafele lépked tovább előttem.

-Arra gondolok, hogy perceken belül hanyatt esel és akkor elveszed tőlem a védjegyemet. -mindketten hangos nevetésben törünk ki. George hirtelen megáll velem szemben, amit én nem veszek észre így ahogy tovább lépnék magas testének ütközök. Két kezét a vállaimra teszi  és tekintetét mélyen az enyémbe fúrja. Túl sok a szemkontaktus, elkapom a fejemet és beharapom az alsó ajkamat.

-Nem tennék veled ilyet! A bukdácsolást meghagyom neked. – a lábaim remegni kezdenek kedves hangjától. Annyira természetes, semmi erőltetett nincs benne és ez teljesen levesz a lábamról.

-Ne haragudj, hogy nem válaszoltam az üzenetre. Tudod, Lando mellett nem egyszerű másra koncentrálni. – elmesélem neki a brit fiú húzását, amin jóízűen nevet. – De ha áll még a dolog, akkor benne vagyok! -teljesen zavarba jövök, ahogy befejezem a mondatot. Úgy érzem magam mintha rá akarnám beszélni, hogy velem vacsorázzon, pedig ő kérdezte előbb. Tényleg ennyire béna lennék, vagy csak ilyen régen volt dolgom férfival?