Meet me halfway (George Russell FF)

Tizennegyedik

Pontban 8-kor már George ajtaján kopogok, aki nem nyitja ki elsőre, így pár másodperc után újra emelem a kezem. Mikor hirtelen az ajtó résnyire nyílik, a látványtól minden levegő kiszalad a tüdőmből. A számat száraznak érzem, a szívem pedig szélsebesen kalapál. George egy szál alsógatyában éppen a haját dörzsöli egy hatalmas fehér törölközővel, ahogy kikukucskál a résen. Tökéletes napbarnított bőre van, ami olyan puhának tűnik, mint a selyem. A testalkata vékonyabb, mint az ideálom, de kit érdekel ha ilyen tökéletesen kirajzolodó izmokat lát az ember lánya?

-Ne haragudj, csak most végeztem az edzéssel. Mindjárt felöltözök. – az ajtót szélesebbre tárja és eltűnik a hálószobában amíg én besétlok. Miattam aztán nem kell felöltöznöd...

Látom, hogy az asztal megint szépen meg van terítve és a szokásos ízetlen csirke várja, hogy nekilássunk. Már megint!

-Mit szoktatok ilyenkor csinálni egy edzésen? – kérdezem kíváncsian ahogy fel alá sétálok az asztal körül.

-Ilyenkor leginkább már csak koordinációs gyakorlatokat, meg egy kis súlyzózás. - hallom ahogy a szobában motoszkál, majd előbújik kezében két teniszladbával. – Gyere, megmutatom!

George velem szembe kerül, mindkét kezében egy-egy labda. Kedvesen instruál, hogy a kezeimet tegyem az övére, majd amikor érzem, hogy elengedi az egyik labdát, próbáljam meg elkapni.

-George, én borzasztó vagyok az ilyenekben! – hátralépek egyet mielőtt a kezéhez érnék. Nem tágít, ő is lép egyet.

-Ne félj, ígérem nem nevetlek ki, ha nem sikerül! – jobb kezét a szívéhez emeli.

Persze hazudik. Minden alkalommal felnevet, ahogy sokadjára sem sikerült elkapnom egyik labdát sem. De egyáltalán nem zavar jól szórakozom, és a nevetése kellemes dallam a füleimnek. 

-Mondtam, hogy béna vagyok! – duzzogva húzom el a kezemet.

-Csak még egyszer utoljára! – boci szemekkel kérlel, aminek nem tudok ellenállni. Újra pozicíóba helyezzük magunkat, és teljes erőmmel próbálok koncentrálni a kezeire.

-Ezazzzz! – kiállt fel, ahogy végre sikerül  elkapnom az egyiket. Széles mosolyra húzódik a szám, mintha legalább most nyertem volna meg az ötös lottót. – Még egyszer!

-Szerintem a csúcson kell abbahagyni! – oldalrabiccentem a fejem és összetalálkozik a tekintetünk. Nem tudom, hogy megjátssza-e, de látszólag nagyon örül a sikeremnek, ami megmelengeti a szívemet. Így kérdés nélkül bólintok, hogy benne vagyok még egy próbálkozásban.

Pár bénázás után már kezdeném feladni, amikor végre megint sikerül elkapnom az egyik labdát George kezéből. A szemei felcsillannak, de nem szól, csak folytatja. Szerintem soha életemben nem fókuszáltam még ennyire valamire, próbálom George minden rezzenését átvenni, mintha egy ember lennénk. 

-Látod, megmondtam! – derekamnál fogva egy mozdulattal megemel a földről, ahogy zsinórban a második labdát is elkapom. Tényleg úgy viselkedik, mintha olimpiát nyertem volna.  Körbefordul velem a szobában, majd lassan leenged miközben az orrom az súrolja. Alig pár miliméter választ el minket, érzem, ahogy az összes vér a fejembe áramlik, aztán szédülni kezdek. A hasamban bizsergető érzés támad, de a pillangók rögtön elszállnak, ahogy hangos kopogás szakítja meg a pillanatot.

George még nem mozdul, csak egymást bámuljuk. Ajkai kicsit szétnyílnak, de az arca rögtön elsötétedik. Olyan komor lesz, hogy azonnal görcsbe rándul a gyomrom. Pillanatok alatt belém költözik az ismerős idegesség, amitől mostanában sikerült egész jól megszabadulnom. Újabb kopogást hallunk, ő pedig minden óvatosság nélkül a földre ejt engem és nagyot sóhajtva az ajtó felé indul.