Refrain Boy |Lev × Reader - Befejezett|

nineteen

Vasárnap reggel korábban keltünk és elkezdtünk rendesen bepakolni. Elé sok mindent elpakoltunk már tegnap, de most mégis volt olyan, amit még el kellett pakolni. Segítettem  Hitokanak is és a szobán is elég sokszor átmentünk, hogy biztos ne hagyjunk itt semmit sem. Miközben pakoltunk és néztük át a szobát, kopogtak az ajtón. Odasiettem, kinyitottam és megláttam a három Aoba Johsai-os barátomat.

  - Sziasztok - köszöntem nekik.

  - Mi indulunk - lépett oda hozzám Sachie, majd megölelt.

  - Vigyázzatok magatokra - szorítottam vissza a lányt - Majd valamikor fussunk össze - szóltam kedvesen.

  - Mindenképpen! - mosolygott, majd benézett Hitokahoz és tőle is elköszönt.

  - Na szia - ölelt meg lazán Iwaizumi, majd elengedett.

  - Sok sikert a nemzetihez előre is. Nme hiszem, hogy addig találkoznánk - suttogtam zavartan és megöleltem Oikawat.

  - Nem fogjuk hagyni magunkat - nevetett Oikawa és viszonozta az ölelésemet.

  - Mi sem- néztem fel mogyoróbarna szemeibe.

Egy nagyon kicsit még beszélgettem velük, majd ők elköszöntek, mi pedig újra kettesben maradtunk. Amikor már tényleg mindent bepakoltunk, átnéztem a fiúkhoz, hogy biztosan nekik is minden be van-e pakolva.

  - Oh, hali - futottam bele Sugaba, miközben Tobioék szobájába mentem volna.

  - Csak nem te is átnézed, hogy mindenük megvan-e? - nevetett Suga kedvesen.

  - De - bólintottam rá - Csak a szokásos.

  - Kageyamaéknál minden megvan - jelentette nekem suga, így már nem is éreztem szükségesnek, hogy bemenjek hozzájuk - Egyébként jól alakultak végül a dolgok? - kérdezett rá mosolyogva.

  - Igen - biccentettem és a saját szobánk felé kezdtem el visszasétálni, mellettem pedig Suga sétált - Együtt vagyunk - suttogtam örömteli hangon.

  - Végre - sóhajtott fel megkönnyebbülten - Úgy örülök, [Név] - fordult velem szembe és kedvesen lenézett a szemembe.

  - Boldog vagyok, Suga - néztem mélyen a szemébe, mire ő zavartan oldalra nézett.

  - Ha tudnád milyen régóta kívánom már, hogy boldog legyél.

  - Én is ezt kívántam mindig és láss csodát. Barátnőd van már egy ideje, aki nagyon aranyos ráadásul - mosolyodtam el őszintén - Mindketten boldogok vagyunk.

  - Igen - szólt kedvesen, majd óvatosan megölelt, mire én szorítottam rajta egyet és elengedtük egymást.

Suga visszament a saját szobájába, én pedig Hitokahoz. A szoba üres volt és élettelen. Mégegyszer utoljára odasétáltam az ablakhoz, majd kinéztem rajta. Terushima és Suna ott voltak és cigiztek, én pedig csak egy apró mosoly mellett nyugtáztam azt, hogy az a hely (akármennyire is egyértelműen nyilvános cigizőhely), örökre  ami kis titkunk marad. Elhajoltam az ablaktól, mégegyszer végigsimítottam az ágyon, majd megfogtam az utazótáskámnak a fülét, megemeltem és kiindultam a szobából. Megvártam amíg Hitoka is kijön, a kulcsot a zsebembe tettem, de az ajtót nem szártam be, hanem nyitva hagytuk, ugyanis ezt kérték tőlünk. Az egész szinten, sőt az egész épületben zsivaj volt, ugyanis mindenkit most ment haza. Még csak reggel nyolc óra volt, de ismételten élettel teli volt a tábor. Most utoljára. A következő héten egy ifjúsági úszócsapat jön majd ide és leváltanak minket. Az élet tovább fog menni, mi pedig rég otthon leszünk már olyankor, amikor mások érzik itt jól magukat. 
  Mivel eléggé forgalmas lett a folyosó, ezért megvártuk amíg a többiek lemennek és utána vagy öt percig vártunk Hitokaval a liftre, mire végre le tudtunk menni. Az előtér és az udvar hemzsegett a diákokkal és a sok felnőttel, nekem pedig egyre magányosabb érzés lett a mellkasomban.

  - [Név]! - állt elém hirtelen Bokuto barátnője - Mi még nem megyünk, de szerettem volna elköszönni. Adhatok egy ölelést? - kérdezte kedvesen.

  - Persze, hogy adhatsz - suttogtam, és magamhoz szorítottam a lányt.

  - Én is adhatok? - pattogott oda Bokuto.

Válaszolni akartam, de egyszerűen nem tudtam. Annyira fájdalmas ez a búcsú, még ha tudom, hogy őket még látni fogom. Bokuto barátnője elengedett, majd maga Bokuto ölelt meg engem szorosan.

  - Vigyázzatok magatokra - kérte a barátnője.

  - Ti is, mégha nem is utaztok sokat - suttogatm elrézékenyülve.

  - Na, mi ez a szomorú tekintet? -kérdezte a lány aggódva.

  - Borzasztóan hiányozni fogtok - suttogtam elszontyolodva.

 -  Hiszen még látjuk egymást. hamarosan megyünk hozzátok Miyagiba - világosított fel, de azért láttam rajta, hogy ő is elérzékenyül.

  - Neked is sokat jelent ez a tábor, igaz? - kérdeztem könnyes hangon.

  - Igen - mosolyodott el könnyes szemekkel - Ez volt a harmadik évem itt, de...Még maradni akarok.

  - Na, hé, jövünk még! Elintézzük, hogy jöjjünk! - simogatta meg Bokuto a barátnője karját.

  - De az nem nyári tábor lesz - néztem Bokutora, ugyanis ugyanazt éreztem, mint a barátnője.

  - Ne szomorítsatok el, kérlek - suttogta a fiú is.

  - Oh, Tobio! - szólt a lány és az unokatestvéréhez sietett, így kettesben maradtam Bokutoval.

  - Összejöttetek? - kérdezte a fiú hirtelen.

  - Igen - bólintottam aprót.

  - Maradjatok együtt sokáig akkor - kérte, vagy inkább utasította. Nem is tudom melyik lehetett - Kuroo majd biztos kisegít a távkapcsolatokban, plusz a barátnőjétől is tudsz majd tanácsot kérni Miyagiban. A lényeg, hogy legyetek boldogok! - vigyorodott el.

  - Bokuto-san - jött oda Akaashi - Tudnál segíteni nekem egy kicsit?

  - Persze - fordult felé mosolyogva a harmadéves fiú.

  - Mentek lassan? - nézett rám Akaashi, mire bólintottam - Jó volt veletek tölteni a tábort - szólt kedvesen.

  - Adhatok neked is egy ölelést? - kérdeztem halkan.

Akaashi szó nélkül ölelt meg kedvesen, majd Bokutoval elmentek, hogy segíteni tudjon Bokuto a fiúnak. Mindenki összevissza futkosott, köszöntek el az emberek egymástól és valakik most látták egymást utoljára az életben. Lehet, hogy soha többé nem látom majd az Inarizakit sem. Lassan oldalra fordultam és megláttam őket. Azt a csapatot, melyhez a legszorosabb kötelék fűzött minket. Ott volt előttem a Nekoma és a szemem csak akkor lett könnyesebb, amikor Kuroo észrevett és egy szokásos mosollyal felém mosolygott.