Refrain Boy |Lev × Reader - Befejezett|

twenty

A fekete hajú fiú intett, én pedig odamentem hozzájuk.

  - Hogy tetszett az első, nagy nyári táborod? - kérdezte Kuroo tőlem, ahogy lenézett rám.

  - Nem akarok hazamenni - suttogtam.

  - Ez ilyen sajnos. Senki se akar hazamenni - szólt aggodalmas mosoly mellett - Mégis kell - tette hozzá.

  - Köszönök mindent. Tényleg mindent - remegett meg a hangom.

  - Hé, ne sírj! - szólt Yaku aggódva - Hamarosan megyünk hozzátok és látni fogjuk egymást.

  - Én maradok még majd utána a barátnőmnél - szólt kedvesen Kuroo - Nálad is maradhatna valaki ééééés....Elmehetnénk dupla randira - mosolyodott el.

  - Benne vagyok - suttogtam érzékeny hangon.

  - Ahj, gyere ide - ragadta meg a karomat Kuroo, majd erősen megölelt és megpaskolta a hátamat - Jó lesz minden. Tudom rossz, mert minden jó pillanat egyszer elmúlik, de az emlékeinkben ezek lesznek egyszer a legszebb pillanatok. Jó lesz rájuk visszaemlékezni és ami a legfontosabb, mi sem feledjük el egymást. Még hosszú ideig boldogítani fogjuk a másikat.

  - Én is szeretném, ha így lenne. Különleges barátság van a kettő csapat között - mosolyodtam el könnyes szemekkel - Kenma, üdvözlöm a barátnődet.

  - Átadom neki - motyogta és egy pacsira emelte a kezét, amibe én belecsaptam - Jobban van már amúgy - tette hozzá, nekem pedig nagyon jól esett, hogy magától mondta el, hogy a beteg barátnője már jobban van.

  - Ennek örülök - suttogtam kedvesen.

  - Hé, [Név] - kocogtatta meg Nobuyuki a vállamat - Valaki téged vár -szólt és az ajtó felé mutatott.

Ekkor megfordultam, majd az ajtóban észre is vettem Levet. Ő eszeveszettül integetett nekem, az én szívem pedig megremegett. Intettem a srácoknak, majd odasiettem Levhez. Éppen, hogy csak odaértem, ő megfogta a kezemet és az épület mellé sietett velem, hogy csak kettesben legyünk. Ott megállva azonnal megállt és szorosan magához ölelt. Ott álltunk, tényleg percekig és öleltük a másikra. Közben Lev párszor puszit adott a fejemre.

  - Nagyon fogsz hiányozni - szóltam könnyes hangon és egy kicsi kellett, hogy elsírjam magamat.

  - Te is nekem, [Név]-san. De mindennap beszélünk és szeretnék veled találkozni az edzéseken kívül is.

  - Ha majd jöttök két hét múlva hozzánk edzésre, akkor...Akkor nem maradsz ott pár napot? - suttogtam, mire ő kicsit elhúzódott, én pedig felnéztem a szemébe - Elmehetnénk Kurooval és a barátnőjével randizni közösen.

  - Előtte elmegyünk kettesben? Még nem voltunk...randizni - tette hozzá zavartan.

  - El - néztem fel zöld szemeibe, azonban egyre jobban homályos lett Lev alakja - Szeretlek, Lev.

  - Én is szeretlek téged, [Név]-san.

Lev egy mosolyt küldött felém, majd lehajolt és óvatosan megcsókolt. Apró és rövid volt az a csók, de úgy éreztem, hogy nem elég. Amikor már húzódott volna el, akkor hirtelen lábujjhegyre álltam és szorosan rányomtam az ajkamat a szájára és a nyelvemet a szájába vezettem. Annyira melegnek és kellemesnek éreztem azt a pillanatot, hogy tényleg azt kívántam, hogy itt maradhassak még vagy kettő hetet és velük lehessek. A csók közben éreztem, hogy az érzéseim túlcsengenek rajram és egy apró könnycsepp elfolyt a szememből. Lev jobban átölelte a derekamat, erősen magához szorított, én pedig nem győztem a pólójába kapaszkodni, miközben az érzéseim átvették az irányítást felettem.

Nem fogom elfelejteni ennek a tábornak a hangulatát, azt a zajos időszakot, amikor este is hangoskodtak és azt, hogy igazából sose voltam egyedül. Akárhova mentem, mindig volt valaki mellettem és ez így volt rendjén. itt nem számított, hogy honnan jöttünk, sem az, hogy kik voltunk. Egyedül a röplabda számított és az, hogy mindez összehozott minket. Nem csak ennek a tábornak, de magának a Nekomanak is nagyon sokat köszönhetek, ugyanis olyan barátságokat adott nekünk az élet azáltal, hogy velük jóban lettünk, amikről tudjuk, hogy örökre szólnak. Sose felejtem el a sok nevetést, szórakozást, együtt eltöltött percet, mely igazából nem csak a tábor falain belül volt, de...de ez most mégis más volt. Ez csak a miénk és csak ezé a táboré volt. Olyan embereket ismertem meg, olyan korombéliekkel beszéltem, akikről azt sem tudtam, hogy léteznek, vagy ennyi közös van bennünk. Itt nem számított, hogy ellenségek voltunk a pályán. Itt csak az volt a fontos, hogy mindannyian itt voltunk, hiszen volt még valami közös bennünk. Mégpedig az, hogy mindannyian tiszta szívünkből szerettük ezt a tábort. Ezen pedig semmi és senki nem tudott változtatni. Soha sem.