Meet me halfway (George Russell FF)

Huszonegyedik

Aznap este szinte semmit nem alszom. Barátnőm kanapéján egész este a laptopommal az ölemben dolgozom, hogy eltereljem a gondolataimat arról, legszívesebben mennyire hazamennék és elbújnék a kis lakásom nyújtotta komfortban. Már lassan hajnalodik, ahogy még mindig a telefonomat nyomkodom. Az előző hét után sorba jönnek velem szembe Forma-1 tartalmak, mindenféle videók a csapatokról, a pilótákról, George-ról is. Éppen meme-eket értékel magáról egy videóban, én pedig mosolyogva bámulom a kis felvételt és majdnem elalszom a dallamos brit akcentusát hallgatva, de rezegni kezd a telefonom.

"Sajnálom, hogy nem válaszoltam, nem akartam bunkó lenni... Csak volt egy kis zűr itthon."

George-tól jött az üzenet és egy percig sem gondolkozom, hogy a szemére hányjak bármit is, csak az érdekel, hogy jól van-e. Nem akarok arra gondolni, hogy valószínűleg megint túl naiv vagyok, és mindent elnézek az embereknek. Tudom, hogy a fenntartásaimat leszámítva is bármikor közbe jöhet valami az embernek és nekem nem ez alapján kell megítélnem, hogy mennyit érek. Csak ezt hajtogatom magamban.

"Remélem azért minden rendben veled"

"Most már igen, rendben lesz! Hogy bírtad az utazást?" -elmosolyodom üzenetét olvasva.

"Vegyes érzéseim vannak. Nem tudom hogy bírjátok, hogy sosem vagytok otthon igazán. Úgy érzem magam, mint egy hajléktalan."

"Hahaha, egészen gyönyörű hajléktalan vagy."

"Vicces... Londonban legalább kevesebb van, mint otthon."

"Londonban vagy?"

"Leila Watfordban bérel egy lakást, itt hajléktalankodom nála."

"Szereted a napfelkeltét?" -homlokomat ráncolom a kérdést látva. Ki ne szeretné?

"Persze, a naplementét is. Sőt, azt talán jobban."

"Küldd el a címet és öltözz fel! Fél óra múlva ott vagyok"

A gyomrom rögtön görcsbe rándul. Fél óra múlva itt van? Találkozni akar velem? A közelben lakik? Megosztom a helyzetem George-dzsal, de úgy érzem magam, mint akit a kanapéhoz ragasztottak. Csak bámulok magam elé a sötét szobában és a fülem zúgását próbálom csitítani. Nem tudom mennyi idő telik el így, de  a telefonom képernyője megint felvillan és látom George üzenetét, hogy itt van. Azzal a lendülettel felpattanok a kanapéról és a lehető legcsendesebben kutatni kezdek a bőröndömben. Magamra kapok egy szürke melegítőegyüttest és igyekszem észrevétlenül kilopózni a lakásból, hogy ne ébresszem fel a barátnőmet. Ahogy a lépcsőházban lefele tartok magamra húzom a pulóver kapucniját, mert elfelejtettem megfésülködni. Egy hatalmas Mercedes városi terepjáró áll a tömb előtt, összetéveszthetetlenül George-dzsal a volánnál. Kivételesen nem tőle jövök zavarba, hanem attól, hogy a kormány a jobb oldalon van. Elég hideg van Angliában, főleg így hajnalban, ezért ahogy megkerülöm a kocsit a kezeimet zsebre teszem.

-Jó reggelt! -ahogy kinyitom a kocsi ajtaját óriási mosollyal fogad. Az egész testemben melegség árad szét kómás hangjától. Vajon milyen lehet mellette ébredni? 

-Még hajnal van, nem is reggel. -motyogom miközben áthúzom magam előtt a biztonságiövet.

-Hoztam neked is kávét. -a két ülés közé mutat. Nem szólok semmit, csak a papírpoharakat bámulom. Ismerős érzésem támad, amitől megint görcsbe ugrik a gyomrom. Nem válaszolt az üzenetemre, aztán megjelenik, én meg ugrok. Megint?! Bár semmi nincs köztünk és nem tartozik nekem elszámolással nem tudom lerázni magamról ezt az érzést, hogy talán ugyan abba az irányba haladok, amiből egyszer már nagynehezen visszakanyarodtam évekkel ezelőtt.