Debora és Oliver

14. Helló, Heldor!

Rémes.
Ez a szó jellemzi legjobban az első (félig) itt töltött napomat.
Ugyanis reggel még Darkastban ébredtem, a csomagokkal teli, meleg sátor sajátomnak mondható részében, most pedig, nos, itt vagyok Heldorban, egy langyos hőmérsékletűnek mondható szobában (ez tényleg egy szoba, egy házban), és éppen próbálom feldolgozni a sokksorozatot, ami ma ért engem.

Nem is tudom, mivel kezdjem. Talán betakarózom, nem szoktam én még hozzá ehhez a hűvöskés szobahőmérséklethez...

Máris jobb.
Holnap még lesz egy pihenőnapom, amíg gondolkozhatok, hogyan oldjam meg azokat a ma felmerült problémákat, amik egyébként elég váratlanul értek.
Kezdjük azzal, hogy konkrétan olvasztom a padlót. Nem, nem viccelek. És, ami még nagyobb baj, hogy nem itthon olvasztom, hanem mindenhol máshol, ahol emberek járnak. Hideg vérű emberek.

Ez ma délelőtt derült ki, amikor - miután Heldorba érve persze egyből meglátogattuk az Összehozás központját - betértünk egy vegyesboltba. Amíg a szüleim és Gordon az élelmiszereknél álldogálltak és válogattak, valamint Gordon könyörgött, hogy vegyenek meg neki onnan valamit, én arrébb sétáltam a vékony talpú (!) cipőmmel a bolt egy másik végébe, ahol a ruhaneműek voltak.

Odaérve csodálkozva konstatáltam, hogy egy darab zöld vagy rózsaszín, esetleg sárga, netalántán piros ruha sincs. Az összes darab egytől egyig a kék szín valamelyik árnyalatában pompázott, vagy ha nem, akkor pedig fehér volt. Ritkább esetben fekete. És egy melegebb holmit sem láttam. A legtöbb felső hosszú ujjú volt ugyan, sőt még bő kapucnijuk is volt, de meglepően vékony anyagúak voltak. Ezek a hidegek baromira felelőtlenek - gondoltam.
Aztán beugrott, hogy nem. Nem azok. Ugyanis nekik semmi szükségük meleg ruhákra, tökéletesen elvannak hóban-fagyban. Hát persze.
A kezemmel tologattam a vállfákat az egyik típusú ruha sorában, aminek megtetszett a mintázata. Legesleghátul, bent a falnál végül megláttam egy fekete darabot a többi mögött. Felcsillanó szemmel benyúlva érte megfogtam, és kijjebb húzva megnéztem a címkéjét. Pont az én méretem volt. Hah!
Feldobódva megfordultam és indultam volna anyáékhoz, de a ruha alja beakadt egy hátsó vállfába, és ahogy magammal rántottam, vagy öt vállfa - ruhákkal együtt - lesodródott, egyenesen a földre.
Sziszegve körbenéztem, és megláttam, hogy egy fehér hajú, szigorú kinézetű, kontyos bolti dolgozónő elindul felém.
- Jaj, ne - suttogtam, és lehajolva elkezdtem felkapkodni a hófehér és világoskék darabokat.
Mindegyik elázott a földön keletkezett vizestócsában.
- Öhmm - fordultam oda megilletődve a nőhöz, aki idő közben odaért. - Elnézést, esküszöm, véletlen volt, és sajnos pont egy tócsába... De biztos hamar megszárad - mosolyogtam rá, mire felvonta fehér szemöldökét. - És ez itt nagyon tetszik, szerintem meg is veszem - emeltem meg kissé a jobb kezemben fogott, kiszemelt, fekete ruhadarabot vigyorogva.
- Lépjen csak el onnan, kisasszony - jött egy lépéssel közelebb a nő sóhajtva. Megörülve a hozzáállásának, a kezébe nyomtam a balomban tartott többi öt ruhát, és készségesen félreálltam, megvárva, amíg helyettem visszarendezgeti azokat. De ahelyett, hogy elkezdte volna felakasztgatni őket a helyükre, rám meredve még feljebb vonta a szemöldökét, aztán csak úgy félretette a vállfás ruhakupacot egy alacsony polcra, és lehajolva szemügyre vette a tócsát.
Legalábbis én azt hittem, a tócsát nézi. Aztán kiderült, hogy nem.
- Kisasszony, ezek az ön lábnyomai?
- Tessék? - lepődtem meg, aztán amikor rájöttem, hogy jól hallottam, lenéztem a domború, díszes csempe-mintájú padlóra, amin egy ponton... Tényleg az én cipőm bemélyedt nyomai voltak láthatóak. Pontosan ott, ahol az előbb megálltam ruhákat válogatni.
Vízzel körülvéve.
Na ne már...
- Kisasszony - egyenesedett fel, majd rámnézett, csöppet sem kedvesen. - Megkérném, hogy menjen a bolt élelmiszer részlegébe, ahol kő burkolatú padló van.
- De én... - mondtam elakadva.
- Ne várja meg, hogy kifizettessem magával a sérült jégburkolatot. Vagy ezt az öt ruhát.
- De miért, hiszen csak vizesek... - nevettem el magam zavartan, de ahogy kimondtam, már bántam is. Debora, mégis minek kötekszel?
A nő hitetlenül felnevetett, majd gúnyosan mosolyogva így szólt:
- Kisasszony, itt nem megszárad a víz, hanem megfagy. Ezt jól jegyezze meg. Ezek a ruhák pedig belül nem lehetnek vizesek, sem jegesek. Érti?
- Értem - nyeltem egy nagyot tágra nyílt szemmel. - És bocsánat, én igazán...
- Kisasszony, kérem - szakított félbe, majd maga elé intett, egyértelműen arra célozva, hogy takarodjak már a kőburkolatra a forró cipőtalpammal együtt. Én a lehető leggyorsabban engedtem is ennek a kimondatlan kérésnek, kezemben szorongatva a fekete ruhát.

Anyáék persze már kerestek.
- Hol voltál, Debi, már készülnénk a pénztárhoz. Kérsz narancsot? Csakis Astradából szállíthatták ide, hol máshol teremne narancs...
- Ööö... Igen - szuggeráltam az anya tenyerébe zárt szép nagy gyümölcsöt, aztán lehunyt szemmel kifújtam magam. - Csak siessünk, jó?
- Jó, persze, de miért? Kint méghidegebb van.
- Nem azért... Majd elmondom - köhintettem végül, miközben folyamatosan hátra-hátra pillantgattam.

Anya szeme megakadt a kezemben lévő felsőn.
- Mi ez a fekete ruha? Ezt is megvesszük?
- Aha - bólintottam, majd mégegyszer hátranéztem. A kontyos nő közeledett. - Csak légyszi, gyorsan.
- De miért? - nevetett ki anya értetlenül.
- Mert... Mert szeretnék elmenni a mosdóba, és itt szerintem nincs, szóval gyorsan el kéne jutnunk az új lakóhelyünkre - improvizáltam, az igazat ugyanis túl hosszú lett volna elmagyarázni.
- Jólvan, kicsim, de azért itt is kérdezzük meg. Egy ekkora boltban kell lennie illemhelynek - majd meg sem várva a válaszomat, anya azonnal a pénztárnál ülő emberhez lépett.
- Elnézést, van itt valahol toalett?
- Hogyne - válaszolta a fiatal, szintén fehér hajú, borostás arcú, szemüveges férfi illedelmesen. - Arra tessék - mutatott pontosan a jeges padlójú részleg legvége felé. Ahonnan épp felénk tartott a kontyos. Jaj, ne!
- Nem, anya, már nem is kell! Hallod? Elmúlt - húztam vissza azonnal a karjánál fogva anyát, és visszairányítottam a pénztárhoz.
- De... - anya elég értetlenül nézett rám.
- Apa, hozd a kosarunkat. Meg plusz egy narancsot - rohantam vissza a zöldség-gyümölcs polcokhoz, és magam kaptam le még egy nagyobb méretű gyümölcsöt a helyéről, aztán vissza is siettem a pénztáros pulthoz, és letettem. Apa is lerakta a teli kosarat, aztán fizettünk, és végre kikerültünk a boltból.
A kontyos nő nem tudott utolérni, bármit is akart.

És hát igen, kiderült, hogy vastagabb talpú cipőre van szükségem, viszont egyértelműen nem ugyanebből a boltból.