Meet me halfway (George Russell FF)

Huszonkilencedik

Ahogy reggel felébredek érzem, hogy George ujjai apró köröket rajzolnak az egyik karomon. Akaratlanul is elmosolyodom.

-Sokszor vannak rémálmaid? -még rekedtes a hangom, de ez az első ami eszembe jut, amikor felé fordulok.

-Remélem hamarosan elmúlnak. -suttogja és közben a hajamat elsimítja a nyakamból. Libabőrös leszek ahogy hozzám ér.

-Egyébként elloptad a párnámat! – óvatosan a fejem alatt lévő párnára sandítok.

-Sajnálom, túl kényelmes. – megvonom a vállaimat és még jobban a fejem alá gyűröm a párnáját.

-Veled szívesen osztozkodok! – érzem, hogy nagyot mozdul a matrac, aztán leszáll az ágyról. A bőröm még mindig bizsereg ott, ahol az előbb simogatott.  -Aleix nemsokára itt lesz, addig letusolok. – nem nézek felé, csak hallom, ahogy becsukja maga mögött az ajtót és megengedi a vizet.

Mi történik velünk? Miért esik rosszul, hogy kikelt az ágyból és nem simogat tovább?  Úgy feküdt mellettem, mintha ezer éve ismernénk egymást, és ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A fejem egész nap zsong a gondolatoktól, a pályán alig tudok barátnőm utasításaira koncentrálni.  A fiúk remekelnek mindkét pénteki szabadedzésen, Lando ,Oscar és Gorge is a legjobbak között van.  A McLaren garázs pörgése teljesen magával ragad napközben. Mindenki jön-megy, hatalmas a nyüzsgés, amit most kifejezetten élvezek. El kell terelni a gondolataimat George-ról. Az utolsó mért kör előtt éppen Lando gumijait csomagolják ki a paplanokból és a következő pillanatban már a bokszutcába hajt, amit  két fotós fiú percenként dokumentál. Szorgalmasan válogatom egész nap a képeket és posztolom őket szinte óránként, ahogy Leila kéri. 

Ahogy vége a második szabadedzésnek is éppen Leila irodájában ülök és a ma készült rövid videókból válogatok, hogy barátnőm jóvá hagyja melyik kerülhet be a következő TikTok montázsba. A telefonom csörgése zökkent ki a munkából, de ahogy George nevét látom meg a kijelzőn, egyáltalán nem bánom.

-Mit gondolsz, mikor tudsz végezni? -ahogy meghallom a hangját a laptopom órájára tekintek, mindjárt este hét lesz.

-Mondjuk most? -rányomok a küldés gombra és kikapcsolom a gépemet.

-A parkolóban találkozunk!

Egy pillanatra átfut rajtam a gondolat, hogy ez mennyire jó ötlet? Nem érzem annak. De aztán megrázom magam és kérdés nélkül pakolom össze a dolgaimat. A motorhome-ból lerohanva a parkolók felé indulok, ahol George már a kocsinak támaszkodva vár. Egy Mercedes logós baseball sapka van rajta, hozzá passzoló pólóval és egy sötétkék nadrág. Máshogy néz ki, mint eddig, de megállapítom, hogy így is tökéletes. Amint megpillant ellöki magát a kocsitól és udvariasan kinyitja nekem az ajtót. Mielőtt közelebb lépnék alaposan szétnézek, hogy lát-e valaki, mert nem akarok lesifotókat. Az arca megfeszül amíg habozok, de a terep tiszta, így gyorsan beülök a kocsiba. Vártam, hogy George megkérdezze szégyellem-e, de nem is tudom mit gondoltam, inkább úgy látom még tetszik is neki az óvatosság. Útközben megkérdezem tőle, hogy mit gondol az edzésekről, hogy érzi magát, és panaszkodok egy kicsit, hogy mennyi képet kellett ma megszerkesztenem. Ahogy kinézek az ablakon, mindenhol csak fákat és hatalmas hegyeket látok magunk körül, amitől ismerős érzés fog el.

-Neked zsánered ez a sorozatgyilkosos helyszín választás? – szemem sarkából felé sandítok.

-Nem megyünk túl messzire, ne aggódj. – egy éles kanyar után tényleg megáll az út szélén, és a kocsit megkerülve megint ajtót nyit nekem.

-Kérdezhetek valamit? -a kezébe kapaszkodva szállok ki az autóból, és alig pár centire állok meg tőle, miközben hátradöntött fejjel nézek fel rá. Bólint egyet, de nem emeli vissza a fejét teljesen, így közelebb kerül az arcunk.