Meet me halfway (George Russell FF)

Harmincegyedik

George

Miután Leila elrángatja Kamillát a szobából erőtlenül bedőlök az ágyba, és órákig csak forgolódok a gondolataimmal együtt. Egyszerűen nem ismerek magamra az elmúlt napokban. Úgy érzem, mintha ketté akarna szakadni a belsőm. Az egyik részem állandóan Kamillával lenne. Meg akarom ismerni, közel akarok kerülni hozzá, de a másik részem mindig visszahúz. Ott vannak a rémálmok, Carmen állandóan hívogat, már nem tudok neki mit mondani. Se előre, se hátra nem látok tisztán, csak egyik napot veszem a másik után, és igyekszem túlélni. Félek, hogy elfelejtek élni a túlélésben. Félek, hogy kevés leszek a pályán, kevés leszek túllépni a barátom árulásán, és első sorban kevés leszek Kamillának. Félek, hogy ha nem azt a játékot játszom, amit Carmen és a csapat akar, akkor búcsút inthetek a Forma 1-nek. Ahogy a telefonomon böngészek, az internetet ellepik a képek, amik ma este készültek róla és Norris-ról, úgy érzem magam a képeket látva, mintha jó alaposan gyomron vágtak volna. Hogy lehet valaki ilyen rövid időn belül ekkora hatással rám? A megrugdosott gyomrom egyre nagyobb görcsbe fonódik, és az egész testem féltékenységgel telik meg. Mi a jó ég? Én nem vagyok féltékeny. Tudom, hogy a média egy átkozott dolog, de pont most kell ennek történnie? Valahol pontosan jól tudom, hogy Lando soha nem tenné azt, ami most a fejemben van, de hogyan is bízhatnék meg bárkiben azok után, ami történt? Egyáltalán miért is gondolkozok ilyenen, amikor én vagy az, aki hazudik neki...

Szeretném tisztázni a dolgokat Kamillával - jelentsenek bármit is ezek a dolgok -ezért sokáig várok rá, de nem jön vissza a szobába.

Vasárnap reggel, ahogy Aleix-szel futni indulok látom, hogy a kanapén alszik összekuporodva. Legszívesebben megérinteném, csak egy kicsit... de valószínű nálam is kevesebbet aludt, így inkább csendben kiosonok a szobából.

-Hol jár a fejed Georgie? – Aleix kíváncsian kémlel engem a szeme sarkából, ahogy a pálya felé tartunk.

-Jó lenne, ha tudnám.

-Túl ártatlan hozzád, ne stresszeld magad.

-Mi az, hogy túl ártatlan? – a kelleténél erősebben markolom a kormányt, és a hangom is reszelősebb, mint kellene.

-Olyan, mintha valami álomvilágban élne. Belibben ide, mint a kisvárosi lány és mindenkit levesz a lábáról.. ugyan! Látom hogy néztek rá!

-Mi a bajod vele? – már fehérednek az ujjaim a kormányt szorítva. Meg akarom kérdezni, hogy mi ez a többes szám? Már miért néz rá úgy? De nem teszem.

-George, légy őszinte magadhoz, összeroppanna, ha egyszer a média cafatokra szedné őt. Pont olyan alkat, akit cafatokra lehet szedni. Túl kedves.

-Mintha kötelező lenne, hogy a media szétkapja őt...

-Haver, Carmen terhes! Egyáltalán szakítottatok?

-A hátam mögött dugott Chris-szel, persze, hogy szakítottunk! A gyerek meg nem az enyém, tudod. Kamilla nagyon hamar jött a képbe, de egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. - a mondat végét alig hallhatóan motyogom az orrom alatt. Aleix az egyetlen, aki tud arról, hogy a gyerek nem az enyém, de azt ő sem tudja, hogy az ülésem megtartásáért erősen ajánlott, hogy tovább játsszam a szerepem.

-És Carmen is tudja, hogy szakítottatok? Mert még mindig közös képeket posztolgat! – ahogy leparkolok a pálya mellett Aleix a telefonját nyomja az arcomba. – Idő kérdése, és a kis barátnőd szeme elé kerül.

-Esküszöm... - ahelyett, hogy folytatnám a mondatot, elókapom a telefonom és Carment tárcsázom. Nem tudom mit akarok neki mondani, de le akarom állítani.