Meet me halfway (George Russell FF)

Harminckettedik

-Lando, nem duzzoghatsz ennyit egy félresikerült verseny miatt. -Zak próbálja vígasztalni a fiatal pilótát, aki teljesen el van keseredve.

-Ha Max hagy elég helyet, most én állnék ott, ahol a nyurga!

-Nem lehetsz ennyire dühös se magadra, se másokra. -mondom neki kedvesen.

-Ne mondd meg, hogy mi lehetek! – a brit fiú tajtékzik a garázsban, az egyik falhoz dőlve a földre csúszik. Senkivel nem hajlandó normálisan beszélni.

-Lando Norris... -ahogy mellé lépek én is a földre ülök.

-Ne haragudj! Csak olyan igazságtalan. Ne értsd félre, örülök Oscarnak, meg Carlosnak és a nyurgának is. De így még pontot sem tudtam szerezni... -fejét a vállamra dönti egy nagy sóhaj kíséretében.

-Rengeteg lehetőséged lesz még, tudod jól. Egy félresikerült futam miatt ne emészd ennyire magad.

-Attól még igazságtalan.

-Tudom, és sajnálom.

-Ne sajnálkozz, inkább menj! De megmondtam Carlosnak is, hogy adja át az üzenetem, ha megbánt, mérget vehet rá, hogy mindig defektje lesz! Pokollá teszem az életét.

Megölelem a göndörhajú fiút, és még gyorsan a fülébe súgom, hogy hamarosan úgy is világbajnok lesz, ne csüggedjen, amitől látszólag egy fokkal jobb kedve lesz. Legalább mosolyog. Szinte futva sietek át a paddockon George szobájáig. A motorhome szinte üres, nekem meg minden végtagom bizsereg az izgalomtól, legszívsebben világgá kürtölném, hogy mennyire örülök neki.

Hosszasan üldögélek egyedül a szobában, így előveszem a telefonom és küldök egy üzenetet Leilának.

"Meddig szoktak egy ilyet ünnepelni?"

"Csapat függő, de nyugi Osc átadta az üzeneted, várj türelmesen"

Nem is volt ennél többre szükségem, várok tovább türelmesen. Nem sokkal később látom, ahogy a kilincs megmozdul az ajtón, én peidg azonnal felugrok a kanapéról. Meglátom a magas fiút, és azonnal a nyakába ugrok. Szorosan magához ölel és körbe forog velem a szobában. Amikor letesz a földre elfojtok egy izgatott sikolyt magamban, ő pedig egy finom mozdulattal ledobja magáról a baseball sapkát. Arcát a két kezem közé fogom és hüvelykujjammal végig simítok a fülhallgató nyomán, ami még mindig látszik a bőrén. Hatalmas kék szemei olyan élénken csillognak, hogy amikor találkozik a tekintetünk örömkönnyek gyűlnek a szemembe. Miért örülök neki ennyire? Csak két hete ismerem...

-Nagyon nagyon örülök neked! -derekamnál fogva türelmetlenül közelebb húz magához és puha ajkait az enyémre tapasztja. Ez a csók más, mint az eddigiek. Sokkal szenvedélyesebb, sokkal több van benne. Nem csak azt érzem, hogy eszeveszettül kívánjuk egymást, hanem eszeveszettül örülünk a másiknak. Legalábbis én örülök neki. Ahogy meleg nyelve az enyémhez ér, az egész testemet forróság önti el. Csordultig van a szívem, és ezt talán jobban nem is tudom kifejezni. Tenyereim még mindig az arcán pihennek, finoman hátra húzódom tőle, hogy újra a szemébe nézhessek.

-Gratulálok. -suttogom alig hallhatóan.

-Köszönöm! – homlokát az enyémnek támasztja, közben lehunyja szemeit és nagyot sóhajt. – Köszönöm, hogy itt vagy! – olyan közel van a testünk egymáshoz, hogy érzem minden rezdülését.

-Nem lennék most máshol ennél szívesebben! – ezt tényleg így gondolom. Mindig is örültem mások sikerének, elég empatikus embernek tartom magam, de ez most más. A szokásosnál jobban örülök George-nak. Ahelyett, hogy bármit is mondana finom puszit ad a homlokomra és a kanapéhoz húz.