Meet me halfway (George Russell FF)

Harmincnyolcadik

Lando harmadik lesz vasárnap, aminek én örülök, ő nem annyira, de azért ráparancsolom, hogy élvezze a pódiumot, és mosolyogjon szépen, ahogy a videókat és képeket gyártom róla. Kedvesen mosolyog, integet, leveszi a sapkáját és megborzolja az enyhén vizes, göndör haját, a rajongók pedig olvadoznak. Kívül én is mosolygok, de belül a szívem egyrésze majd' megszakad szegény George-ért, hogy abba kellett hagynia a futamot. Ha nem lenne mindenféle hülye kötelességem, azt hiszem már a karjaiban lennék, de csak egy üzenetet volt időm írni neki. Az órák pedig kínzó lassúsággal telnek, amíg Lando vissza nem visz a lakásához.

-Kami, olvastál ma kommenteket? Néztél ma híreket? -Lando még gyorsan utánam szól, ahogy kiszállnék a kocsiból George lakása előtt.

Sosem hív Kaminak. Ő Csipkerózsikának hív, vagy csak simán Kamillának.

-Lando, mi ez az egész? – nagyot sóhajtok és inkább visszaülök mellé a kocsiba. Egyik kezét a kormányon pihenteti, de a testével félig felém fordul. – Úgy követsz az elmúlt napokban, mint egy pincsi, már bocs.

-Nem gáz, a pincsik aranyosak. – összepréselt szájjal bólogat.

-Ugye tudod, hogy mi csak... csak barátok vagyunk?  -esküszöm, hogy csak egy ezred másodpercre fut végig az agyamon, hogy ő esetleg többet gondol ebbe. Nem adtam rá okot, ugye?

-Jesszusom, Kamilla! Nem vagyok hülye, nem akarok az egyik haverom lyuksógora lenni!

Akkora kő esik le a szívemről, hogy először elfelejtek zavarba jönni. Aztán olyan piros lesz a fejem, mint egy stop tábla és csak a nyakamat vakarom, ahogy próbálom Lando tekintetét kerüni.

-Csak tudod folyamatosan kerülnek ki képek, nyilván... -a szemét forgatva erősebben markol a kormányra. - És nem akarom, hogy rosszul érezd magad emiatt. Igyekszem olyan gyorsan elcsendesíteni ezt, ahogy tudom.

-Nincs vész, egyáltalán nem olvasok semmit. Alig nyitom meg azóta a közösségi oldalakat.

Tényleg nem hazudok. A családommal nem beszélek, senki nem érdeklődik irántam Timin kívül, ezért alig veszem a kezembe a telefonom, így a kísértés is minimális. Mert az persze ott van bennem minden nap, hogy elmerüljek a kommentekben és a rólunk szóló találgatásokban, de tudom, hogy egyelőre jobb döntés nem foglalkozni ezzel.

-Jó, ez jó. – megint hosszabban bólogat, mint kellene, ezért csak beszólok neki, hogy legközelebb szóljon Jon-nak, hogy vigyázzon a fejére, mert látomást lazulnak a szalagjai a sok bólogatástól, aztán elköszönök tőle, és észre se veszem, hogy futok a liftig.

Futok, hogy minél hamarabb meg tudjam ölelni George-ot. Türelmetlenül dobolok a lábammal a liftben, hogy minél hamarabb meg tudjam ölelni George-ot. De nem ölelem meg, mert ahogy belépek a lakásba úgy vár rám a kanapén ülve, félhomályban, mint egy dühös apuka, amikor rajtakapja a lányát, hogy éjszaka szökik vissza a szobájába. Az arca sötét, de lehet csak a fények miatt, vagy a fények hiánya miatt. Nem mozdul, ahogy megpillant, az én lábaim pedig feladják a szolgálatot. Nem mozognak, csak remegnek. Ha eddig azt hittem valami rossz fog történni, na akkor most biztos is vagyok benne. Az egész testem libabőrös lesz, pedig forróság fut végig rajtam. A kezeim jéghidegek lesznek, a vér a fülemben dübög és fekete foltokat látok. Most jön az, hogy Kamilla, te egy nagyon jó nő vagy, kedves vagy, de én nem ezt keresem, vagy nincs meg benned "az a plusz". Halkan hallom a nevemet a szájából, de teljesen összerezzenek. Nem akarom ezt hallani.  Egyszerűen nem történhet ez megint velem, így ahelyett, hogy hozzá szólnék, csak előhúzom a bőröndöm, és elkezdem kipakolni a ruháimat, amit a napokban már a bőrönd helyett a szekrény egyik polcára tettem George kérésének eleget téve.