Meet me halfway (George Russell FF)

Harminckilencedik

George

Kamilla lakása nem sokban különbözik az enyémtől. Persze kisebb, de ugyan olyan letisztult. Nincsenek felesleges kacatjai, minden szín passzol egymáshoz, és minden szép rendben van. Az élete viszont nem is lehetne az enyémnél különbözőbb. Nincsenek drága dolgai, gyors autói, alig volt nyaralni életében, mert a hűtőjén csak két mágnes árválkodik. Az egyik Olaszországból, a másik Görögországból. Azt mondja a legközelebbi barátnője budapesti, és rajta kívül nincs is más, csak Leila. Kevés ember veszi körbe. Semmi pompa és csillogás nincs se a városban, se a lakásban, mégis tökéletes. Nyugodt és olyan kedves, mint ő. Az évek alatt már el is felejtettem, hogy milyen az, amikor nem fényűzésben él az ember. Milyen az, amikor kicsit lelassulsz. Itt tényleg senki nem ismer meg, amikor kézenfogva az utcán sétálunk, baromi jól esik, hogy megfoghatom a kezét, és az emberek azt láthatják, hogy hozzám tartozik. Futni megyünk este, de ő  négy kör után elfárad, mert csak sprintelni szeret, és a pálya szélén ülve vár rám. Pedig ez a pálya csak négyszáz méter. Biciklizni visz, és a legérdekesebb táj amiért odáig van, az egy napraforgó mező. De olyan büszkén ül a bicklin, hogy nekem még a napraforgó is nagyon tetszik. A város vízparton van, szerinte folyó, szerintem nem, mert ez aztán nem folyik úgy, mint a Temze. De a parton van egy étterem, amit szerinte ki kell próbálnunk, így kedd este ott vacsorázunk. Az asztalon furcsa, kék alapon fehér kis virág mintás abrosz van, amit nagyanyám biztos megirigyelne, de még nála sincs ilyen. A levest egy mini bográcsban hozzák, a főétel fatálon érzekzik. Csillogó szemekkel várja, hogy elvegyek valamit a tálról, megkóstoljam és véleményt mondjak. A langyos nyári szellő lebegteti ezt a csúf terítőt, meg Kamilla haját is, amitől még gyönyörűbb, mint eddig. Még a büdös hal szagot is elfeledteti, amit a szél hoz magával a partról. Az arca kicsit piros a meleg levestől, amit az előbb fejezett be. Ráadásul kenyeret evett mellé, én meg csak a homlokomat ráncolom azóta is... Aztán végre egy hosszúkás, félbevágott rántott valami után nyúlok, hogy elvegyem a tálról, ő pedig addig néz, amíg le nem nyelem az első falatot.

-Na, milyen?

-Egész jó. – ízlelgetem a füstös ízú, sajttal keveredő húst a számban. – Mi is a neve?

-Szántódi.

Nem tudom kimondani, ezért kinevet, én meg rajta nevetek. Amikor az utolsó húst is megfelezzük a tálról Kamilla már hátradőlve piheg a székben, tényleg nem láttam még ennyit enni. De minden falatot elpusztít a tányérról, közben elmeséli, hogy régen mindig a nagyapjával jártak ide, hogy ebben a folyóban tanult meg úszni, hogy egy régi táborban a velünk szemben terülő part részen vágta szét a talpát egy kagyló, aztán már nem hallom, hogy mit mond, mert annyira belemélyedek a vonásaiba. A zöld szeme élénken villan, ahogy az utolsó napsugarak tükröződnek benne. Hosszú, barna haját néha felkapja a szél, és telt ajkai kedves mosolyra húzódnak az emlékektől. Hirtelen felpattan az asztaltól, mondván, hogy mosdóba megy, én meg ugyan úgy bámulom a túlpartot, mint előbb őt, és elképzelem a kis Kamillát, ahogy vérző lábbal mászik ki a vízből.

-Mehetünk? -csicsergő hangja újra az asztal mellől szól, felé is kapom a fejem.

-Itt nem szokás fizetni?

-Már elintéztem. Gyere! – felém nyújta az egyik kezét, amit meg is fogok, miután felállok.

-Akkor most elhívtál egy randira? – karomat átvetem a vállain, és szorosan magamhoz húzom őt miközben kisétálunk az étterem teraszáról.

-Nem tudtam, hogy ez egy randi. -az eddig oldalamnak simuló keze a derekamra csúszik, fejét kicsit hátrabiccentve pedig széles mosolyt villant rám.

-Szívesen randiznék veled!– óvatosan lehajolok út közben, hogy megcsókoljam őt. Belemosolyog a csókba, és másik kezét a mellkasomra téve hozzám bújik.