Meet me halfway (George Russell FF)

Negyvenhatodik

Hétfő reggel vagy húsz tojásból csinálok rántottát, hogy mindenkinek elég legyen. Charles zöldségeket vagdos, Timi kávét főz, a két jómadár meg az ágyamban fetrengve tévézik, amíg el nem kiabálom magam, hogy kész a reggeli. A sarokban álló kihúzhatós asztal szerintem még soha nem volt megmozdítva, most viszont öt személyre terítettem és a szeretett konyhám gyorsan telik meg élettel és egy kis boldogság szökik a szívembe, hogy ennyi emberről gondoskodhatok egyszerre. Ennyi jó emberről. Mert tudom, hogy mindannyian jót akarnak. Tudom, hogy ha igazat mondanak, akkor tényleg beszélnem kell George-dzsal. Egyelőre csak nem tudom elhinni, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe keveredtem, ezért könnyebb azt gondolnom, hogy hazudnak. De most nem akarok erről beszélni, mert rendet kell tennem a fejemben. Pontosan tudom, hogy ha most beszélnék vele, csak még jobban fájna az igazság.

A barátaim pedig innentől kezdve nem erőltetik. Charles kedves, reggeli után segít bepakolni a mosogatógépbe és megegyezünk, hogy a nyári szünet végén bejelenti, hogy bár minden tökéletes volt, a különböző életvitelünk miatt elengedjük egymást. Addig lecseng az újdonság szele, és senkit nem fog érdekelni. Remélem.

Kicsit úgy érzem magam, mint egy óvodás kisgyerek, akit a szülei rábíztak a béna, gyerek nélküli barátokra, akik együtt próbálják kitalálni, hogy hogyan is kell bánni egy gyerekkel. Kellemetlenül sokszor lesi mindenki, hogy mit szeretnék, mindenki túl együttérző, és mindenki túl kedves. Még ebédnél Lando is megkérdezte, hogy segítsen-e mosogatni, de a megkönnyebbült sóhaja mindent elárult miután közöltem, hogy erre a feladatra ott a mosogatógép. Tényleg jól esik, hogy támogatni próbálnak, jól esik, hogy mellettem vannak. Aztán hétfő este Lando, Charles és Leila visszamennek Budapestre, hogy utána hazamenjenek. Én maradok. Timi marad, napokig. A szekrényemből öltözik, sütit sütünk, csendben ülünk egymás mellett, sétálni megyünk, és Odaátot nézünk. Egész nap. Mert egyetlen egy dolog nyugtat meg mindig: Dean. Na meg Sammy. Meg ketten egyszerre. Timi meg eltűri, és ezért nagyon hálás vagyok. Néha próbál csak beszélgetni, és bár pontosan tudom, hogy mit művel a kérdéseivel, ezért sokszor inkább nem válaszolok. Nem kell Nobel-díj ahhoz, hogy rájöjjek, hogy George-ban olyan embert találtam, akire legalább annyira szükségem volt már, mint friss levegőre. Pont ezért fáj jobban tőle a hazugság. Timi pedig pont ezért próbál minden erejével rábeszélni arra, hogy amennyi hülyeséget elhittem már életemben, most igazán tehetnék még egy próbát. Ha tennék is, ugyan mi lenne? Óriási csalódás, újra. Ő hetekig távol lenne, én nem bírnám a folyamatos utazgatást, ráadásul meg sem engedhetem magamnak. Lehet itthon jól keresek, de ez az ő világában semmire nem elég, ahogy én sem. Az összes pilóta gyönyörű modell lányokkal van, akik legalább olyan gazdagok, mint ők. Nekem tíz perc rivaldafény jutott a nyáron, ami pont tízzel több, mint kéne.

A telefonomat próbálom kerülni, bár rólam meg Charles-ról tényleg meglepően keveset írnak, és az se rossz. Viszont minden más tele van találgatásokkal George-ról és Carmenről. George minden nap ír, mindig ugyan azt. Timi pedig hajthatatlan, minden nap megkér, hogy leagább válaszoljak neki, de nem teszem. Aztán szerda este Timi hazamegy, mert nekem csütörtökön Belgiumba kellene utaznom. Egyedül maradni a gondolataimmal ijesztő. Saját magam legnagyobb kritikusa vagyok, mert úgy bánok magammal, mintha embert öltem volna, nem is egyet. Mintha megbocsáthatatlan bűn lenne a naivitásom, mintha tagadhatatlan vétek lenne a szeretetem. Úgy ostorozom magam, mintha bízni rossz dolog lenne. Minden nap arra jutok, hogy sosem leszek elég, mindig ugyan itt kötök ki. Képtelen vagyok megállítani a negatív gondolatokat, mert hatalmas vihar dúl az egész testemben. Állandóan csak az jár a fejemben, hogy miért nem érdemeltem meg az igazságot? Aztán veszek pár nagy levegőt, és tudatosítom magamban, hogy ez az érzés idővel elmúlik. Amíg három éve azt hittem, hogy soha nem múlik el, most legalább tudom, hogy egyszer vége lesz. Egy nap majd úgy kelek fel, hogy már nem hibáztatom magamat, és azon leszek, hogy ez a nap minél hamarabb eljöjjön.