Meet me halfway (George Russell FF)

Negyvenkilencedik

Már éjfél is elmúlik mire hazaérek, ezért a város a szokásosnál is csendesebb, na meg sötétebb. Nem hallok mást, csak a bőröndöm kerekének surlódását a betonon. Otthon is csak a hűtő halk zúgása tölti ki a csendet, ami idegeseítő, ha túl sokáig koncentrálok rá. Aztán hogy ne arra koncentráljak, csak olyan dolgok jutnak eszembe, amitől még inkább nem tudok aludni. Azon gondolkozom, hogy mit kellett volna máshogy csinálnom? Miből kellett volna észrevennem, hogy megint zsákutcába szaladok? Lando elmondhatta volna, akkor nem jutunk idáig. Akkor nem engedem bele magam kényelmesen a jelenlétébe. Akkor el tudok menekülni, és nem bántanak, megint. Nem hiszem, hogy a pszichológusom büszke lenne, hogy menekülnék, de legalább nem bántana senki. Egyáltalán nem is kéne, hogy számítson, hiszen csak egy hónap volt. Az nagyon kevés idő ilyen sok dologhoz. Kevés idő ilyen sok érzelemhez. Viszont ha jobban belegondolok, ez alatt az egy hónap alatt több minden történt velem még George-on kívül is, mint az elmúlt három évben. Új barátokat szereztem. Olyan barátokat, akik a legrosszabb pillanatban is ott vannak, és akikért én is megtenném ugyan ezt, bármikor. Olyan dolgokat csináltam, amit azt hittem sosem teszek már; buliztam, jól éreztem magam, elengedtem magam, szerettem, szeretve voltam, otthon éreztem magam és nem törődtem a pletykákkal.

Magamnak is fáj bevallani, hogy ez csak azért van, mert ilyen csodálatos emberek vettek körül. Mindenki nyitott volt, mert én is az voltam. Nem ítélkeztem. Annyit nevettem, mint még soha. Pont ezért érzem azt, hogy a szívem is úgy tört össze, mint még soha. Sokkal többet kaptam egy hónap alatt, mint egész életemben. De nem akarom, hogy mindenki az én szerencsétlen szerelmi életemmel foglalkozzon. A lehető leghamarabb ki kell vernem a fejemből George Russell tökéletes csontos arcát.

Reggel fülsüketítő csengőszóra kelek, morcosan csoszogok ki a folyosón az ajtóig, csak azért, hogy Ilonka néni a szemüvegét egy hangyányit feljebb tolja az orrán, ahogy kinyitom az ajtót.

-Édeském, nem is tudtam, hogy itthon vagy! Be akartam dugni ezt a fránya kulcsot.. – a zárra mutat. – de nem akarta az igazságot.

-Semmi baj, most itthon leszek egy ideig. Köszönöm, hogy életben tartotta a virágokat!

-Ez a legkevesebb Édeském! – egy finom mozdulattal arrébb tol az ajtóból, és belép a lakásba, hogy a konyha felé induljon. – Az az orchidea nagyon szépen össze szedte magát az ablakban! – követem az idős hölgyet a konyhámba.

-Igen, azt hittem ki kell dobjam, mert azt is megöltem. – nem ez lenne az első orchidea, ami halálra lett ítélve nálam. És még mindig csak az orchideáról beszélünk...

-Csak egy kis türelem kellett hozzá! Te viszont nem festesz ilyen virágosan! – a szemüvegét újból megigazítja az orrnyergén, és sötétbarna szemeit kíváncsian az enyémbe fúrja.

-Tetszik kérni egy kávét?

-Persze! Az a masina sokkal jobb, mint Palikám öreg kotyogósa! – hevesen bólogat miközben kihúzza az asztal melletti székek egyikét és helyet foglal. A szekrénybe nyúlva előveszek két bögrét, bekapcsolom a kávéfőzőt és hagyom, hogy Ilonka néni kiválassza milyen színű kapszulát szeretne. Végig érzem a hátamon a tekintetét, amíg egy kanál cukrot teszek a bögréjébe, és felöntöm a sötét löttyöt egy kis tejjel.

-Most akkor elmondod mi nyomja a lelked, Édeském? – töri meg a csendet ahogy elé teszem a bögrét.

-Ilonka néni mit gondol, milyen a szerelem?

-Oh, Kamikám. Hát nem voltál már elégszer szerelmes?

-Nem tudom, hogy  az volt-e... Otthon sem láttam soha, hogy milyen a normális szerelem. - lesütöm a szemeimet és körkörösen lögybölni kezdem a kávét.