Meet me halfway (George Russell FF)

Ötvenedik

George

Úgy érzem magam, mint egy rothadó tetem, amiből a hiénák falatoznak a prérin. Fáradtan dőlök le a hotelszobában a laptopommal az ölemben, hogy az elmúlt napokban szokássá vált esti beszélgetést megejtsem Timivel.

-Hogy vagy, George? – kérdezi rögtön ahogy a kedves arca megjelenik a laptopom képernyőjén. Az asztalon pihenő kávém után nyúlok és hatalmasat kortyolok mielőtt megszólalnék. Többször hallottam ezt a kérdést a napokban, mint akartam volna. Albon minden nap érdeklődik, Aleix pedig gúnyosan hányja a szememre nap mint nap, hogy ő megmondta, de aztán persze vele is ennél a kérdésnél kötünk ki.

-Szörnyen. De azt hiszem ezt magamnak köszönhetem. Igazából nem vágyom másra, csak, hogy beszélni tudjak vele. Amikor nyertem, ő jutott először az eszembe, hogy mennyire meg szeretném vele osztani ezt a boldogságot. Aztán ahogy diszkvalifikáltak, csak azt szerettem volna, hogy megöleljen.

-Sajnálom! Sikerült gondolkoznod azon, amit tegnap kérdeztem?

Máson sem gondolkoztam, csak ezen a kérdésen, kivéve amikor vezettem. Tegnap este az volt az utolsó kérdése, hogy a Carmen vetélése milyen módon formálta őt a szememben.

-Nem nagyon tudom megfogalmazni, ami a fejemben van. -kezdek bele bizonytalanul, ahogy a térdeimen könyökölve beletúrok a hajamba.

-Semmi baj, segítek, csak kezdj bele.

-Amikor azt hajtogatta, hogy ő nem szeretne ilyen korán gyereket, úgy éreztem engem is elutasít. Persze először én se akartam...de...

-Milyen volt előtte a kapcsolatotok? -egy percig elgondolkozok a kérdésén, mert bármennyire akarok, nem tudok olyan kiemelkedően boldog pillanatot felidézni, ami miatt azt tudnám mondani, hogy tökéletes kapcsolatunk volt.

-Azt hiszem sosem volt igazán jó, nem igazán támogatott a versenyzésben, de amikor együtt tudtunk lenni, az nagyon jó volt.

-Szerinted egy gyerek jobban összekötött volna titeket?

-Talán ebben reménykedtem, igen. Aztán csak a veszteség kötött össze. Vagyis... -nagy levegőt veszek, mert megremeg a szám, amikor a következő szavak először végigfutnak a fejemben. -Engem az kötött hozzá. Őt annyira nem rázta meg, talán még meg is könnyebbült. De ebbe soha nem gondoltam így bele. Amikor megtudtam, hogy a legjobb barátomtól terhes csak az jutott eszembe, hogy tőlem nem akarta... Még sem tudtam kellemetlen helyzetbe hozni... Elég, ha én tudom.

-Nem lehet, hogy inkább attól félsz, hogy rád nézve megalázó az, ha lecserélnek vagy megcsalnak, és nem ahhoz van köze, hogy te csak jót akarsz a másiknak? Mesélted, hogy többször volt erre példa. De azt hozzá kell tennem, hogy nem a te értékeidből vesz el az, ha megcsalnak. Persze, sérül az ember önképe, a férfiassága, és el sem tudom képzelni, hogy mennyivel megalázóbb, ha a te helyzetedben ez a köztudatba jut...

-Nem akartam, hogy tudjanak róla az emberek, ezért kevertem magamat meg Kamillát ebbe a hülye helyzetbe... -igyekszem Timi tekintetét kerülni, mert egyelőre saját magamnak is épp elég keserves a felismerés. Az már csak hab a tortán, hogy Carmen fenyegetni is képes volt a szituációval.

-Valahol megértem, viszont most lehet szívtelen leszek, de mi van, ha ez kellett ahhoz, hogy rájöjj ezekre? Lehet még mindig boldogtalanul élnéd a mindennapjaid. Most meg egy kis kellemetlenség után lehet esélyed a boldogságra. Talán a megcsalás volt az utolsó jele annak, hogy ki kell lépned abból a kapcsolatból. Bármilyen csúnya jel is...

-Szerinted tényleg van esélyem a boldogságra? -egy pillanatra felcsillanó szemekkel emelem ki az előbbi mondatát.

-Persze, miért ne lenne? -kedvesen mosolyogva oldalra biccenti a fejét, és hosszú percekig csak nézzük egymást a képernyőn.