Meet me halfway (George Russell FF)

Ötvenhatodik

 A következő reggel futni megyek Landoval, hogy eltereljem a gondolataim arról, hogy George még mindig nem válaszolt.  Visszafele reggelit veszünk, amit Leila már türelmetlenül vár. Aztán a fiú videójátékozni tanít minket, valami lövöldözős játékkal, délután csatlakozik hozzánk az egyik barátja Max is, aki velünk is vacsorázik. Egyszerűen csak hálás vagyok a társaságért, mert kevesebbet agyalok azon, hogy némán elutasítottak. Megint.

-Szerinted bejön neki? – Lando suttogva hajol hozzám az étteremben ülve, miközben mindketten a velünk szemben ülő barátainkat bámuljuk, akik úgy beszélgetnek, mintha mi ott sem volnánk. Max teljes átéléssel meséli Leilának a nyaralás eseményeit és felháborodva közli, hogy mennyire sajnálatos, amiért a barátnőm eddig elkerülte a figyelmét...

-Leiláról sosem lehet megmondani.

-Oh, dehogynem! Hát nézz rá! – nevetve feléjük bök a fejével, én pedig elmerülök barátnőm vonásaiban. Túl sokszor érinti meg Max vállát, túl szélesen mosolyog, és túl harsány a hangja ha, amikor nevet.

-Szerinted feltűnne nekik, ha lelépnénk?

-Próbáljuk ki! – Lando csendesen tolja el a székét az asztaltól, le sem véve a tekintetét a barátainkról. Amikor látom, hogy nem mozdulnak, Lando pedig már az asztal mellett áll én is követem a példáját. Oda szól az egyik pincérnek, hogy Max majd intézi a számlát, és nemes egyszerűséggel csak kisétálunk az étteremből a langyos monacói éjszakába. Az utcák nyüzsögnek, minden étterem tele van, így a part felé vesszük az irányt abban reménykedve, hogy ott nem lesz nagy tömeg.

-Haragszol még? -kezeit zsebre téve kullog mellettem, és alig hallhatóan motyog a földet bámulva.

-Minél többször kérdezed, annál idegesítőbb vagy.

-De nem akarom, hogy haragudj! Én csak segíteni akarok.

-Az nem segítség, hogy titkos találkozót szervezel.

-Annyira azért nem volt titkos, nem én hívtam ide. – megvonja a vállait.

-Akkor ki? -felé kapom a fejem, de még mindig a földet nézi és egy kavicsot rúgdos maga előtt.

-Jött magától, Charles összehozta az egyik ingatlanos haverjával.

-Költözni akar? -nem ismerek a saját hangomra, olyan élesen szalad ki belőlem a mondat. Lando nem válaszol, de ha mondana is valamit nem tudnék rá figyelni. Hidegzuhanyként ér a tudat, hogy hetek óta nem tudok semmit George-ról. Azt se tudom hogy van, annyira el vagyok foglalva a saját dühömmel meg azzal, hogy meneküljek. Fáj, hogy nem tudok róla semmit. Hiányzik, hogy a napjaim része legyen.

-Fogsz még vele beszélni?

-Nem tudom, Lando. Nem tudom. Egyszerűen nem értem. Írtam neki, de nem is válaszolt.. -megrázom a fejem és próbálom visszanyelni az előtörni készülő könnyeimet.

-Nem ilyen a szerelem? Hogy hülyeségeket csinálsz aztán meg mindent elnézel a másiknak mert vele akarsz lenni.

-Nem ilyen az, amikor nem érdekel valaki? Egyszerűen csak nem válaszolsz neki. Pontosan tudom, milyen ez. Amúgy meg, nem vagyok szerelmes!

-Persze már, pinokkió! Nem hazudsz olyan jól... - grimaszolva lök rajtam egyet a vállával, amitől felnevetek.

-Nem olyan jól, mint George.

-Abban még ő sem tud jól hazudni, hogy undorítóan szerelmes beléd.

Lando szavai szögként vésődnek be a fejembe, már másodjára használja ezt a jelzőt. Hosszasan ízlelgetem a szavakat ahogy a lakásához érünk. A zuhany alatt, az ágyban, az erkélyen... semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy mi a szerelem? Mi a rendes szerelem? Nem az a gyermekded rajongás vagy traumatikus kötődés valakihez, hanem az igazi szerelem, amit az ember nem is tud szavakba foglalni. Nem tudom milyen a feltétel nélküli szeretet, vagy szerelem. Sosem volt benne részem. Mindig teljesítenem kellett hozzá, mindig tennem kellett érte. Most meg esélyem se volt, hogy kiderítsem mi is ez köztünk George-dzsal. Nem tudom, hogy mi az a láthatatlan kötelék, ami az első perctől fogva húzott hozzá. Nem tudom igazi-e az az otthonos érzés, amit a közelsége okoz.