Meet me halfway (George Russell FF)

Hatvanadik

George széles mosollyal az arcán vár a reptéren, ahogy leszállok. Nem érdekli, ha valaki felismeri, nem érdekli hányan akarnak vele fotózkodni, sietős léptekkel közeledik felém, amint összekapcsolódik a tekintetünk, aztán a derekamnál fogva megemel és végtelen puszival bombázza a nyakamat meg az arcomat.

-Tényleg hozzám költözöl? – kérdezi meglepetten.

-Nem sok választásod van, mivel kiadtam a lakásom. Vagyis majd kiveszik, Ilonka néni választ a jelentkezők közül.

-És minden cuccod belefért ezekbe? – a két bőröndre mutat és amikor aprót bólintok, mintha kicsit elszégyellné magát. -Én annyira szeretlek! -újból megölel, én pedig mosolyogva bújok mellkasához. Mélyet szippantok az ismerős illatából, közben pedig igyekszem realizálni, hogy ez tényleg megtörténik. Tényleg képes voltam ott hagyni az eddigi életem.

Bal kezével megfogja az egyik bőröndöt, másikkal a kezem után nyúl és így sétálunk a kocsiig. Tudom, hogy őt nem érdekli, ha meglátnak, de én a kellőnél többször pillantok magunk mögé, hogy mikor támad le valaki egy kamerával, de nem teszi senki. Mindössze pár csodálkozó pillantást kapunk.

-Még mindig azt mondom, hogy inkább a narancssárga kanapét kellett volna megvenned. – dünnyögöm miközben begurítjuk George lakásába a bőröndjeimet. Végigsétálva a folyosón megrohamoznak az emlékek, bár nem töltöttem itt sok időt, még is több minden történt, mint az elmúlt három évemben. Mérhetetlen szeretetet tapasztaltam meg itt, titkokat, szomorúságot, de mindegyik egy kicsit hozzátett ahhoz, hogy most újra itt legyek.

-Ha most indulunk, még meg tudjuk venni. – az órájára néz, mintha tényleg fontolóra venné a dolgot.

-Csak vicceltem, George!

-Én meg komolyan mondtam, ha bármit szeretnél, hogy otthon érezd magad, akkor menjünk!

Oldalra biccentem a fejemet, felnyúlok az arcához, hogy a két kezem közé fogjam és lassan kezdek beszélni, hogy mindent tökéletesen értsen.

-Semmi más nem kell, nekem te vagy az otthonom! -közelebb húzom magamhoz, és a számat az övére tapasztom. Kényelmesen csókol, minden másodpercét kiélvezi, úgy ízlelgeti a számat, mintha a legfinomabb dolog lenne a világon. Én pedig el is hiszem, hogy így van. – Na jó, egy valamit talán szeretnék. – elhúzódom tőle egy kicsit, a szemöldöke pedig kíváncsian ráncolódik. – Kell egy növény, oda! – a kanapé mellé mutatok.

-Gyere! – megfogja a kezem, és kivonszol magával az ajtón, egészen a liftig. – Annyi növényt veszek neked, amennyit csak szeretnél! – ahogy bezáródik a lift ajtaja mögöttünk George a hátamat a  hideg fémhez nyomja, kezeivel a fejem mellett támaszkodik, és közelebb hajol az arcomhoz, hogy megcsókoljon, de a mutatóujjammal megállítom a mozdulatban.

-A növényt én veszem.

Nem szól semmit, csak mosolyra húzódik a szája. Érti, miért szeretném. Egyszerűen csak kell valami, ami engem szimbolizál, amitől nem úgy érzem magam, mintha egy albérlő lennék. Csók helyett a homlokomat puszilja meg, én pedig a derekánál fogva magamhoz ölelem, amíg le nem érünk a hatalmas garázsba. Sosem gondoltam volna, hogy valakinek az érintése ennyit fog jelenteni számomra. Minden alkalommal, amikor a keze a derekamra vagy az arcomra csúszik úgy érzem magam, mintha fellegeken járnék. Mintha a keze lenne a mentőöv, ami kirángatott abból a szürke burokból, amiben évekig éltem. Mintha a keze lenne a remény, amit valahol az évek alatt elhagytam útközben. De most megtaláltam, és itt van mellettem, teljes valójában, minden álarc nélkül. Nem azt akarja, hogy azt lássam ő milyen kemény, ő mennyire férfias, mert a férfiasságot nem ebben mérik. A csupasz szívét nyújtja nekem, minden gyengédségével, és ez az, ami kirángatott a burkomból. Ez az, ami arra késztet, hogy minden nap átlépjem az elmém akadályait, hogy jobban szeressem magam, és ez által őt is.