Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Ingoványos talajon

Loire hagyta, hogy visszakísérjék a számukra kijelölt szobába. Fáradt volt, nem gondolta volna, hogy a gyógyulás ennyi erőt kivesz belőle. És Ward miatt is rettenetesen érezte magát. Fájt, hogy el kell játszania a hidegséget és számítást. Persze viselkedéséből semmi sem volt igaz, ő nem úgy ragaszkodott hozzá, mint valami trófeához, vagy babához.

– Ma hagylak pihenni – rázta fel önmarcangoló merengéséből a Fő. – Aztán holnap, ha már ismét visszatért az erőd, elkezdelek tanítani.

– Köszönöm, anyám. – Hangja fáradtan csengett, de ez nem akadályozta meg a Főt, hogy változatlan lelkesedéssel tovább csacsogjon.

– Annyi minden van, amiről nem tudsz! Csodálatos világot építhetünk majd együtt. Ha tényleg képes vagy arra, amire gondolom, együtt életre kelthetjük a Szigeteket. Én egyedül kevés vagyok hozzá, de ha csak a fele hatalom megvan benned, ami bennem, bármit megtehetünk majd.

Loire köszönte a bizalmat és a kedves szavakat, de amikor elhaladtak az animusok beszögellései előtt, és a látványtól teljesen összeszorult a torka. Az halottak, akik addig kísérték őket, sorra visszaálltak a helyükre, és mozdulatlanná dermedtek. Loire megtorpant, ahogy figyelte őket. Sorakoztak köztük olyan emberek is, amilyeneket még sosem látott.

A lány sosem járt Beatumban, vagy Abundanciában, annyit hallott csak róluk, hogy az előbbi régióban inas, vékony, legyőzhetetlen mandula-metszésű szemű emberek élnek. Azt beszélték róluk, hogy azokkal a szép vágású szemekkel nem csak az élők világát látják, de átlátnak az óriásiok földjére is. Sőt vannak köztük olyanok is, akik egyenesen a holtakkal is képesek beszélni.

Abundancia ellenben az ellentétek régiója volt. A déli részein, ahol mindig forrón tűző nap és szakadó eső váltotta egymást, fekete bőrű emberek éltek. Ők olyan növényeket termesztettek, amik a két kontinensen sehol máshol nem éltek meg. Gazdagságuk alapja volt ez a többi vidékkel folytatott kereskedelemben. Talán csak Eshter és a Régi Eshtadon volt náluk gazdagabb. Abundancia északi részei viszont a mindenféle gabonatermesztés ellenére is jóval szegényebbek voltak a déli területeknél. Itt hatalmas termetű, sárga hajú, kék szemű emberek éltek, akik képesek voltak a sokszor fagyos földeket is termésre bírni.

És itt az animusok között Loire mindenféle ember típust megtalált, akikről valaha hallott, vagy olvasott. Igaz a fekete vagy sötét bőrűek nem voltak meglepőek számára, Lombardiában sokan éltek szemkápráztató pompában, és legtöbbször Abundancia kereskedői is közülük kerültek ki. Sokkal ritkább látványnak számítottak a sárga hajú emberek, akik nem érezték jól magukat a melegebb területeken, ezért ritkán utaztak, vagy Beatum mandulaszemű állattenyésztői, akiket helyhez kötött a munkájuk. Ez a két csoport a világ változásai ellenére is homogén maradt, ezért a legendák azt tartották róluk, hogy az ő vérük még mindig olyan tiszta, mint amilyennek a Néma Istenek megteremtették őket.

Loire annyira a látvány hatása alá került, hogy észre sem vette, percek óta csak figyeli az animusokat. Mikor a Fő mellé lépett, és az árnyéka a lányra vetült, összerezzent, mégis igyekezett úgy az anyjára nézni, mintha nem kavarogna ezer indulat a belsejében.

– Ugye, milyen szépek? – kérdezte tőle mosolyogva a Fő, majd nem titkolt vágyakozással hátrapillantott Wardra. – Mikor hallottam Chealsey-től az animusodról, egészen biztos voltam benne, hogy te érteni fogod a szenvedélyemet. Fiatalabb koromban a világ végére is elzarándokoltam egy-egy különleges példányért. De módosítottat nem tudtam szerezni. Gyűjthetnénk őket akár közösen is. – Karon fogta Loire-t, és egy kissé távolabb vezette oda, ahol egy beszögellés üresen állt a falban. – Látod? Ezt a helyet egy módosítottnak tartom fent. Ha gondolod, hagyd itt, jól mutatna a többi között.