Engedj el [Kakashi x Obito fanfiction]

25. Szürke emlékek

Kakashi újra kint ült az egyik üres váróteremben, lábával ritmustalanul dobolt a padlón, miközben kezei között a cigarettás dobozt szorongatta. Próbált ellenállni, tudta, hogy rossz vége lesz és nem szabadna, de minden összeomlani látszott a feje fölött - érzelmileg legalábbis biztosan. Hamar feladta a néma csatát, hagyta győzni a füst utáni vágyat, már kint is volt az épületből, mélyen tüdőzve le a kátrányos levegőt. Undorodott magától, még nem szokta meg újra a bűzét, a saját szaga zavarta... De nem tudta letenni. Minden slukkal lassabbá vált a lábfeje üteme az aszfalton, és mire már az ujjbegyét égette a szál vége, újra tisztán látott.

Csak egy percet volt bent az édesapjánál, aztán ki is rohant azonnal, nem tudta elviselni az érzéseket, amik megrohamozták. Már folytak a könnyei, mielőtt ráeszmélt, pánikolni kezdett, és el is menekült Sakumo elől.

Nem is volt biztos benne, mit fog érezni, amikor majd ott áll... Haragudni akart és gyűlölni, kiabálni, elhordani mindennek, de... Nem ez történt. Kakashit szinte egy pillanat alatt elöntötte a szeretet, az apjából érezhetően áradt a törődés... Kakashi pedig megint kisfiúnak érezte magát, oda akart menni hozzá és megölelni...

Nem hagyta megtörténni, elfutott - megijedt attól, hogy erre vágyik, hogy ennyi év után is még mindig kötődik, pedig már minden annyira régen volt.

Képtelen volt visszamenni, elsétált a kocsijához és hazahajtott. Az egyetlen kiút, amire gondolni tudott az volt, hogy beszél Obitoval mindenről. Az Uchiha nem tudta, hogy mi történt a családjával, miután végzett a gimnáziumban, sőt, már azalatt is voltak dolgok, amiket sosem mondott el neki, és most úgy érezte, a másiknak tudnia kell. Emellett pedig a Hatakénak tanácsra volt szüksége.

***

Az ágyukon feküdtek némán, egymás karjaiban, Obito finom puszikkal nyugtatta a másik férfit, aki a gondolatait szedegette épp össze. Ép keze folyamatosan a hátán körözött, néha végigtúrt az ezüst tincseken, mindent megtett, hogy Kakashi legalább egy kicsit nyugodtabb legyen, bár erre még így is kevés volt az esély.

A Hatake csak nem akart megszólalni, így Obitonak kellett kérdeznie tőle, hogy szóra bírja végre.

- Nem igazán tudom, mit akarsz pontosan elmondani... Amikor én nálatok voltam, minden okésnak tűnt. A papád mindig kedves volt velünk, apukád is...  Bár ő néha megijesztett kicsit, az igaz. Valami félrement? Kashi, nem tudom kiolvasni a fejedből...

- Én... Én nem is tudom, Obito...

- Dehogynem tudod. Csak kezdd el valahol, aztán kibogozzuk...

- Jó... - Vett egy nagy levegőt, jobban odabújt Obito nyakához, és beszélni kezdett. - Talán azt még tudod, hogy apa mindig sokat várt tőlem, biztos panaszkodtam rá anno...

- Mhm, persze. De sose vettelek komolyan, mert sokkal okosabb voltál nálam...

- Az mondjuk igaz...

- ...hé!!!

- Jó, na, bocsánat. - Egy halvány mosolyt megeresztett, az Uchihával mindig lehetett valamin nevetni.

- Elfogadva. De mi volt a baj?

- Túltolta. Egyszerűen nem voltam neki soha elég, mindig kellett valami jobbat nyújtanom, mert azt mondta, nem vesztegethetem el a tehetségemet, sokra kell vinnem... Ezt gimiben még eltűrtem, mert gyerek voltam, de egyetemen is folytatta. Tudta, hogy mi történt közted és köztem, hogy gyászolok, de nem tudott békénhagyni... Megszokta, hogy mindig a maximumot hozom, de az első egy-két félévem nem sikerült valami jól, és... nagyon kibukott rám. Folyton szidott, azt mondta,  hogy nem is próbálkozom, és hogy ez az ő fiához nem méltó...