The pain make you stronger

16. fejezet A tehetetlenség törvénye

Bence

Mentségemre legyen mondva önmagamtól sosem csináltam volna ilyet, de a lövésekből származó adrenalin és gondolkodás csodákra képes. Már ha lehet ezt annak nevezni. A csengőt nyomogattam, mint valami idegbeteg és azzal sem foglalkoztam, hogy igencsak érdekesen fogok kinézni, ha valaki ajtót nyit. Csak arra tudtam gondolni, hogy eljöttem ide és most megteszem.

-Bence? – az a valószínűleg mindig vidám hang most kicsit megütközött, ahogy kilépett az utcára. – Miben segíthetek?

Az arca bosszús volt és távolságtartó. A szeme elsötétült. Nem kedvelt. Látszott rajta. De én itt álltam és agyon nyomogattam a barátnőm csengőjét úgyhogy innen nincs kiút.

-Beszélnem kell Rékával!

-Szerintem viszont – préselte össze Andrea keskeny ajkait. – Nem kell. És most kedvesen megkérlek, távozz!

-Nem tehetem. – feleltem. – Muszáj beszélnem vele.

-A csengőnket tönkre teheted, úgyis én hallom. – hátat fordított. – Jó éjt.

-Andrea kérlek! Nagyon fontos.

-Mindkettőnk érdekében az lesz a legjobb, ha most szépen haza mész és nem szórakozol vele tovább. Ő sokkal többet ér, mint te.

-Ez meg mit jelent? – a szemem szikrákat szórt, ahogy próbáltam kiolvasni valamit az ő jeges tekintetéből. – Nem fogom békén hagyni amíg nem ő kéri.

-Hidd el előbb-utóbb ő is rájön mekkorát hibázott. – Andrea tekintete egy kicsit leereszkedőbbé vált. Valami átsuhant az arcán, amit nem tudtam hová tenni. – Kedves fiúnak tűnsz, de ez megkeseríti az embert legyen akármilyen színes is a lelke. Látod, hogy Rékából is mit tett.

-Az én lelkem egyáltalán nem színes. – lehorgasztottam a fejem, majd újra felemeltem. – Kérlek Andrea, hadd beszéljek vele.

-Nem fogsz elmenni amíg be nem engedlek igaz? – bólintottam. – Nem mondhatod, hogy nem szóltam. Majd jussak eszedbe, ha összetöri a szíved.

Ő már a második, aki azt mondta, hogy csak én jöhetek ki vesztesen ebből a kapcsolatból. Szélesre tárta a kaput és beengedett. Betessékelt az ajtón és felvezetett az emeletre. A fehér falakon festmények sorakoztak. Egyetlen családi fotó sem volt. Minden olyan ridegnek hatott. Borzongás futott végig rajtam, ahogy haladtunk át az egyhangú és üres szobákon. Nem úgy értem, hogy üres, mind be volt rendezve. Nem is hiányosan. Nem. Úgy értem nem volt benne semmi, amitől igazivá vált volna. Egy lakás személyes, intim. Valamilyen formában megjelenik benne a tulajdonosa. De ez komor volt akár egy katalógusban. Megálltunk egy világos tölgyfa ajtó előtt.

-Tizenöt perc múlva feljövök. – figyelmeztetett Andrea, majd elindult lefelé a lépcsőn.

Mély levegőt vettem mielőtt kopogtam.

-Szabad! – Réka hangja elgyötörtnek tűnt és fáradtnak.

Benyitottam. A szoba ugyan olyan volt, mint a többi. Átlagos. Szürke bútorok, fehér falak. Réka az íróasztalnál ült és írt valamit. A szívem is elfacsarodott. Nem volt kiöltözve, kisminkelve. Önmaga volt. Szürke melegítőben és összefogott hajjal. Gyönyörű volt. Ám az a ragyogás, amit árasztott akárhol is járt, most valahogy hiányzott belőle.

-Igen? – fel sem nézett az asztaltól. Feszült volt a válla és a hangja is kissé bosszúsan csengett. – Jaj, Andrea az istenit! Mi az?

Megfordult a székkel és egyenesen a szemembe nézett. Az arcáról lefagyott ingerültség, helyette ijedtnek tűnt. Valami nem tetszett nekem. Nagyon nem! De, hogy őszinte legyek nem tudtam megmondani mi az.