Dwaenien

Előhang

Darien Vittan megunta.

Nagyon unta már ezt a tárgyalást, nagyon unta már ezt az egészet. Helytartóként nyilván meg kellett jelennie itt, hiszen ő képviselte a dwaenieniek érdekeit, de szíve szerint mégis nagyon valahol máshol lett volna. Hetek óta folytak ezek a semitmondó megbeszélések, amik mind arra mentek ki, hogy anélkül újítsák meg a békeszerződést, hogy az antienieknek ezért cserébe engedményeket kelljen tenniük. Unalmában ujjaival önkéntelenül is az asztalon kezdett el dobolni, erről pedig eszébe jutott Declan.

A fogadott testvére nyilván már rég félbeszakította volna az antieni városvezetőség válogatott tagjainak semmitmondó, ám véget nem érő szóáradatát.

Declan már rég a tárgyra tért volna. Ha minden jól ment volna, most ő ült volna itt Darien helyett. Csakhogy Declan halott volt.

Darien sokkal türelmesebb volt, csöndben várakozott. Tizenöt évig tartott, de az ő türelme is elfogyott egyszer.

-Mi az ár?-kérdezte higgadtan.

Hirtelen csend lett. Nem emelte fel a hangját, nem hívta fel magára semmivel sem különösebben a figyelmet, mégis csend lett.

Az egykori jegyző reagált elsőként. Megköszörülte a torkát.

-Tessék?-kérdezett vissza.

-A békekötés megújításának részünkről egy feltétele van-folytatta Darien.-Cserébe hajlandóak vagyunk mi is teljesíteni, amit a városvezetőség meghatároz.

-És mi volna az?-kérdezett ezúttal a kormányzó.

Darien az asztalon a jobb keze alatt lapuló lapra simította a tenyerét, aztán lassan előrébb csúsztatta.

Egy lista volt. Egy gondosan válogatott lista tele nevekkel. De igazából csak egy név érdekelte róla. Az utolsó.

Ezt a kormányzó is pontosan tudta, ezért hagyta a végére.

Ez volt az, amit 15 éve nem kapott meg, amire 15 éve hiába várt, de most eljött az ő ideje.

-Az árulók kiadatása.