Szüleim orbitális veszekedése harangozza be a házat. Utálom! Alig három héttel ezelőtt kezdtek nézeteltéréseik lenni. Azelőtt ők voltak a minta pár. Mindig arra vágytam, hogy ha lesz egyszer kapcsolatom, az olyan legyen, mint az övéké. Gondolhattam volna, hogy az, ami közöttük volt, túl szép, hogy igaz legyen.
Az ajtón kikukucskálva nézem a jelenetet, ahogy a szüleim egymással ordibálnak.
Apám magas, vékony kaliberű ember. Fekete haja kócosan libben ide-oda, zöld szemei pedig haragos sötét színt vesznek fel. Homloka ráncos, szemei beesettek, szemöldökei mérgesen mutatnak lefelé.
Szemem átsiklik anyámra. Vékony, kecses kezeit keresztbe rakva mellkasa előtt hagyja. Néhol barna szemeit csukva tartva hallgat, néhol pedig rózsaszín, vékony ajkai el nyílnak, és torkából hangos visszavágás szakad fel. Göndör, barna, hosszú fürtjei vállára simulnak.
Sóhajtva húzódom vissza a szobámba, és leülök az ágy szélére. Már tényleg nem bírom!
Az ágyam előtt lévő tükrös szekrényre nézek. A tükörbe, saját arcom kémlelésére fordítom minden érzékszervem. "Talán ez elvonja a figyelmem" alapon szugerálom saját zöld szemem. Majd a barna hosszú hajam kezdem el birizgálni, ami szokásommá vált az idő során.
Hirtelen kicsapódik az ajtó, és anyám ront be, majd eldobja magát az ágy másik oldalán.
– Nem bírom! – kezd el panaszkodni. – Lassan elkezdhetsz gondolkozni, kivel fogsz élni, mert én mondom, ennek válás lesz a vége! – a tekintetem nem fordítom el a tükörről, és az abban tükröződő asszony hátát stírölöm.
Apám is beront, majd erélyesen anyámra szól.
– Igazán lehetnél sokkal finomabb! Mégis, hogy tudsz ilyet mondani a saját lányodnak? Te mit szóltál volna ahhoz, ha gyerekként ilyet vágnak a fejedhez?
– Jaj, te is tudod jól, hogy így lesz! Vagy megfojtjuk egymást, vagy válunk! Alaya már nagylány, megérti, és jobb minél hamarabb eldönteni – érvel anyám.
– Még csak 17 éves! Kell neki mind az anyja, mind az apja! – érvel apám is.
– Abbahagynátok légyszi? – Szólalok meg, majd feléjük fordulok. – Anya, ha arra esik a sor, bocsánat, de apával mennék. És apa, anyának igaza van, nem vagyok gyerek, tudom jól, hogy ez is bekövetkezhet! Most pedig kérlek, menjetek utatokra - sóhajtok fel. Mindketten bólintanak, majd csendben kivonulnak.
Az ajtó becsukódásával párhuzamban terülök el az ágyamon. A gondolataim ezer felé cikáznak. Olyanok jutnak eszembe, mint például; hogy hogy vezethet egy tökéletes kapcsolat ennyire vakvágányra, hogy lehet, hogy mindaz, amit ketten szeretettel, gondoskodással felépítettek, azt így lerombolják. És, hogy hogy fognak alakulni az élet további szakaszai.
Az egész porcikámban éreztem, a közelgő nehéz helyzeteket, de soha az életben nem gondoltam volna, hogy a költözés, amit annyira távolinak hittem, hogy a válás, amit ugyancsak távolinak gondoltam, másnapra igazolódott be, és hogy anyám tegnapi kérdése nem véletlen volt feltéve. Nem hittem azt, hogy hülyeség, amit kérdez, mert 80%-ban arra adott bizonyítást az egész, hogy a válás nem csak egy kitalált 'fun fact' lesz, hanem valamikor be is fog következni. Viszont egyik álmomba se gondoltam volna, hogy ez másnap fog beigazolódni.
Így történt tehát, hogy Jaslandi kisvárosból egyenesen Welitzland nagyvárosában kötöttünk ki apámmal.
Apám persze egész úton biztosított róla, hogy "fantasztikusan fogod itt érezni magad", "imádni fogod a környéket", "lesz sok új barátod" és hasonlók.
Nos, nem tudtam még, hogy a jövő mit tartogat, de mikor már teljesen berendezkedve, fáradtan feküdtem be az ágyba, kicsit megkönnyebbültem. Mert úgy éreztem, a nehezén már csak-csak túl vagyok, és bár a szobám egyik sarkában még bontatlan dobozok álltak, de maga a szoba kezdett alakulni.
Az unalmas fehér falakra felkerültek a posztereim, ami miatt már kevésbé tűnt a hely annyira idegennek. A polcokat ellepték a könyvek, az írósztlalt a kacatok és a sulis cuccok, a ruhás szekrény felét meg egy adag ruha, mivel a többit már nem volt energiám bepakolni.
Valahogy az álmosság gyűrt le, ami miatt a pakolás félig úgy maradt, ahogy, én pedig csak a lóbőrt húztam. Apám gyengéd érintése keltett fel, ugyanis épp itt volt az idő egy kis kalória bevitelre, amit bóbiskolva meg is tettem, majd felvetette az ötletet, hogy köszönjünk a szomszédainknak. Na és mind tudjuk, hogy ez mit is jelent!
A szomszéd néni aranyos volt, de mint ahogy sejtettem, halálra untam magam, apámnak meg be nem állt a szája. Szerintem az a nénike többet tud a mi életünkről, mint én magam.
Egyszer velem is leállt beszélgetni, mikor apám mosdó szünetre ment, és elmondta, hogy van egy aranyos fiú unokája, aki itt lakik nála, de most külföldre ment a barátaihoz, mert régen ott lakott. Én csak bólogattam, hogy "aha, igen", de természetesen ez az információ nem ragadt meg, és hamar kiment a fejemből. Ezért is követtem el egy kínos hibát. Ugyanis, mikor másnap a nénike kapuja előtt egy 18-19 év körüli fekete hajú pasast láttam meg, – a környéken elterjedt betöréses pletyka miatt – bizony azt hittem, hogy ez a fiú a betörő. És nem, nem a rendőröket hívtam, mert abban az adott másodpercben csak egy dolog jutott eszembe, amit meg is valósítottam. Méghozzá az, hogy én majd rá vetem magam és kiütöm. Le is lopóztam ki a kapuhoz, majd egy nagy ordibálással a fiú felé rohantam, aki csak pislogva nézett, majd rávetettem magam.
– Állj, a törvény nevében! – kiabálom a fiún csimpaszkodva, ugyanis csak nem dőlt el az ugrásomra, hanem mint egy karó, állt.
– Nem törhetsz be ebbe a házba! Egy kedves öreg néni éli nyugdíjas éveit! Ne legyél szemét! – kezdem győzködni a "betörőt".
A fiú felnevet, én meg nem tudom hova tenni ezt a reakciót. Aztán a hangzavarra a nénike is kijön.
– Ahh, szia Liam, hogy-hogy ilyen hamar itt vagy? Ohh és megismerted Alayát?
– Szia mama, hamarabb jöttem, meglepetés akart lenni – vakarja meg a fejét a srác, én meg vörös fejjel szállok le róla, majd le térdelve hajolok meg, és sűrűn bocsánatot kérek.
– Semmi baj, nyugi – csitít, majd felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen.
– Köszönöm, hogy megvéded a mamámat! – kínosan bólintok.
– Alaya vagyok, új szomszéd – nyújtom a srác felé a kezem, aki elfogadva megrázza.
– Én Liam vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek!
