My faith in your eyes (bxb) HUN

Reckoning with the past (part 51)

Számvetés a múlttal

Edmond 

- Sajnálom, Mr...

- Ray. Edmond Ray. 

- Sajnálom, Mr. Ray, jelenleg ennél többet nem tehetek. Mr. Wallsh a mai napot az influenzajárvány miatti karanténállapotnak köszönhetően a jelenlegi szobájában töltheti, de a helyhiány miatt, amennyiben nem mutat tüneteket, holnaptól át kell tennem őt egy négyágyas kórterembe. 

A nővérpultba kapaszkodtam, és próbáltam ezerfelől megkerülni a fennálló problémát, de csak egyetlen megfelelően gyors megoldás jutott eszembe. A régi, dacos, fiatalabb Edmond azonban előkerült a lelkem mélyéről, és haragos ellenállással szegült szembe a lehetőséggel. 

A nővér türelmesen várta, hogy lemeccseljem magammal a dolgokat. 

Biztos voltam benne, hogy Daegannak megvan a megfelelő anyagi háttere ahhoz, hogy kifizesse a költségtérítéses magánkórtermet, amire néhány órán belül szüksége volt, ha nem akartuk, hogy sajtósok rohamozzák meg az épületet. Azonban Daegan gyógyító álomba merült, és előbb operáltattam volna ki magamból az összes felesleges szervemet, hogy feketekereskedők kezére adjam még a vészesen közelgő határidő előtt, minthogy megzavarjam a gyógyulásban. 

Életemben először frusztrált az, hogy a döntéseimnek anyagi korlátai voltak. 

Megszorítottam a nővérpultot. 

- Adna néhány percet? - kérdeztem fogcsikorgatva, a tőlem telhető legnagyobb udvariassággal. 

- Természetesen - felelte diplomatikusan a nővér, és diszkréten távolabb állt. 

Lehajtott fejjel agonizáltam tovább. 

Megírhatnám Aidennek a problémát, vagy Chrisnek, vagy bármelyiküknek. Bár biztos voltam benne, hogy azonnal idesietnének, frusztrált az elképzelés, hogy másokra szorulok, mert nem tudok megfelelően gondoskodni a saját partneremről. 

Ugyanerre jutottam, amikor felmerült bennem, hogy Vintől kérek kölcsön. 

Utáltam, gyűlöltem a pénzt, de ennél is jobban utáltam az érzést, hogy rászorulok, hogy mások kegyelmére, anyagi támogatására kell támaszkodnom. 

Különböző szitkozódások árasztották el a gondolataimat, mert tudtam, hogy nem fogom tudni feloldani ezt az ellentmondást. Vagy azért fogom gyűlölni magam, mert valakinek a jóindulatára hagyatkozom tehetetlenül, vagy azért, mert megszegem az egykor magamnak tett fogadalmat. 

A saját elveim csapdájába kerültem. 

Hozzányúlhatnék az eddig Dariela továbbtanulására félretett összeghez, de az jelenleg nem állt volna olyan könnyen a rendelkezésemre, és ha valahogyan mégis megoldanám, hónapokon belül pótolnom kellene ahhoz, hogy időben fel tudja használni. Így végsősoron ugyanoda jutnék. 

Haragot éreztem.

Izzó, a zsigereimből áradó, csillapíthatatlan haragot. 

Büszke voltam az önállóságomra, amit több, mint négy évig építgettem. 

De ha mérlegre tettem a dolgokat, a kórházi neoncsövek retinát kiégető ragyogásánál is világosabb volt, hogy ebben az esetben magasról le fogom szarni az elveimet. 

A francba az egésszel! - dühöngtem magamban. 

Rosszul voltam apám elképzelt arcától, amire a fantáziámban éppen diadalittas kifejezés kúszott, mert végülis igaza lett, és mégsem tudok az ő támogatása nélkül létezni.