A hatalom szárnyain

1. rész

- Ne hidd, hogy menelülni tudsz! – szaladtam nevetve az előttem szaladó kishúgom után. A palota kertjében voltunk. A nap melegen simogatta a bőrünket, mindenhol virágok nyíltak.

A nagy játék hevében a ruhám beleakadt egy rózsabokorba, így megállásra kényszerültem. Eli tovább rohant, elérte a kert közepén álló, hatalmas szökőkutat. Már éppen kiszabadítottam a szoknyám a rózsák tüskéi közül, mikor egy puffanást hallottam. Eli elterült a kavicsokon. Elindultam felé, de ekkor már szép lassan sétálva, mert megpillantottam a cseppet sem boldog fivérünket.

- Talán ha nem cselédlány módjára rohangálnál, nem lennél állandóan tele sérülésekkel! – forgatta a szemét, miközben felsegítette a földről a kislányt és rögtön el is indult az én irányomba - Rina, vigyázhatnál rá jobban is! – haladt el mellettem nagy sebesen.

- Rian! – fordultam utána – Valami baj van, igaz? Feszült vagy. – Próbáltam kivenni az arcából, hogy pontosan mi is lehet a probléma, de ez mostanában nehéz volt. Bár úgy ismertem, mint a saját tenyeremet, mostanában annyi teher nehezedett a vállaira, hogy a gondterheltségen és feszültségen kívül mást nem lehetett látni a vonásain.

Azonnal megtorpant a hangom hallatán és nagy levegőt vett. Odaléptem mellé és magam felé fordítottam. Láttam a fájdalmat a szemében.

- Papa állapota nem javul, Rina. Az orvos szerint órái, maximum napjai lehetnek hátra. Menj, legyél mellette a legnehezebb órákban, jó? Elinek nem kell ezt látnia, még túl kicsi ehhez. Beszélek az egyházzal, meg kell kapnia az utolsó kenetet. – megdörzsölte az arcát, majd mélyen a szemeimbe nézett és még hallkabbra fogta. – El kell mennem, húgom. A Draevenek arra hivatkozva, hogy apánkkal állnak szövetségben és nem velem, tárgyalni akarnak. Muszáj odamennem, nem veszélyeztethetem a birodalmat egy megelőzhető háborúval. – Magához vont és a fülembe súgta: - Ha a papa elmegy, neked kell kiállnod az erkélyre. Ez az utolsó feladatod húgom, utána szabad vagy. – Puszit nyomott a fejemre, megszorított és el is rohant.

Folytak a könnyeim. A szememmel Elit kerestem, de már a dadus társaságában kémlelte a közelében játszadozó kismadarat. Azonnal a palota felé vettem az irányt, a kiráy mellett volt a helyem. Vagyis lett volna, de mire odaértem, édesapám már a mennybeli királyok közt volt.

...

3 napig bolyongtam a palota falai közt. Legszívesebben üvöltve sírnék, de nem tehetem meg. Erősnek kell maradnom. Eli miatt, a fivérem miatt, a népünk miatt.

Rian távol van. Tárgyal a birodalmunk érdekében. Mióta elment semmi hír nem jött felőle, de napokon belül vissza kell térnie és én onnantól a magam ura leszek. Egész életemben erre vágytam, de nem gondoltam, hogy gyász fogja kikövezni a szabadságom útját. Ezentúl utazhatok, bálokra járhatok, lovagolhatok és értekezhetek akár a politikáról is ,ha ahhoz volna kevem. Viszont előtte még várt rám az utolsó feladatom.

Az erkély csukott ajtaja előtt állok. Tudom, hogy ki kell menjek oda. A népnek joga van hallani a királyi család szájából is, hogy szeretett királyuk már nincs többé.

Kinyílt az ajtó és én kiléptem rajta. Fekete ruhám fújta a szél. Csend volt. Az erkély korlátjánál állva kémleltem a néma tömeget. Nem tudtam megszólalni, de nem is volt rá sok esélyem, mert egy őr igyekezett felém, szemében mérhetetlen zavarodottsággal.

- Felség! – súgta a fülembe – Sajnálom, de meghalt a kiráy!

- Kérem, csak egy percet szeretnék, hogy összeszedjem a gondolataim. Pontosan tudom, hogy mekkora súlya van ennek a hírnek, nem közölhetem akárhogy! – fordultam vissza a várakozó embertömeg felé.

- Azt hiszem, őfelésge nem érti, amit mondani szeretnék – nyelt egy nagyot – Rian király halott.