Flufftober 2024 | Vékony jégen táncolsz | Árral szemben |

4. Piacozás

[Arina x Luke]

Mark Ambor – Belong Together

Hűvös, őszi szellő cirógatja meg az arcomat, és borzolja össze a kiengedett hajam. Nedves falevelek, és friss fenyő illatát hozza magával, keveredik a bent kandallókban, és idekint a vásári árusok kis kemencéiben égő fa füstjének jellegzetes szagával. Kellemesen otthonos elegyet alkot a standokon kínált zöldségek és gyümölcsök, sütemények, és a helyben készült ételek aromájával.

Ahogy időnként közelebb húzódom Luke-hoz, hogy kikerüljek egy-egy szembe jövő társaságot, vagy az itt-ott megálló nézelődőket, az ő jól ismert illata is megtalál. Nem törődve azzal, hogy a hideg belülről az orromba mar, mélyet szippantok a levegőből, és még szorosabban fűzöm Luke karja köré az enyémet.

A vörös téglaépületek, a sárga és a piros különböző árnyalataiban játszó, lassan elhulló falevelek, amik itt-ott apró kupacban állnak összesöpörve a járda szélein, olyan színkavalkádot teremtenek Colorado Springs belvárosában, hogy egészen úgy érzem magam, mintha egy varázslatos őszi mesébe csöppentem volna. Az álomvilágot hósapkás, rozsdabarna hegyek ölelik körül, különös biztonságérzetet nyújtva ebben a furcsa, idegen városban. Még mindig hiányoznak belőle Moszkva régi utcácskái, a hagymakupolás épületek, a magasan az égbe nyúló felhőkarcolók, de itt, a vásár hömpölygő tömegében, Luke oldalán valahogy mégis ismerősnek és meghittnek érződik ez a hely.

Pedig még a hideg is kicsit másképp csíp itt, mint otthon – talán kedvesebben, de még így is érzem, hogy enyhe pírt varázsol az arcomra, és igyekszem a nyakamat beljebb húzva mélyebbre bújni a kötött garbómban, fedetlen kézfejemet pedig a kabátom túlnyúló ujjába menekíteni.

Luke barátai fennhangon nevetgélve haladnak előttünk. Natalie és Thomas a legutóbbi versenyükön történt malőrön szórakoznak – összeakadt a ruhájuk a ritmustánc kellős közepén –, míg Amelia Max karjába csimpaszkodva rángatja őt egyik standtól a másikig. Amy még egy kupac pirosan fénylő almára is úgy rácsodálkozik, mint egy kisgyerek – egészen Rayát idézi meg bennem, ahogy nézem.

Egy kicsit lemaradunk tőlük, csak csendben andalgunk, mintha nem lenne körülöttünk az a megannyi ember, akik rajtunk kívül kicsődültek a vásárra. Mintha egy buborékba kerülnénk, ahová nem ér el a tömeg zsivaja, csak ketten sétálnánk az ősz színeibe öltözött meseországban. Még a hideg is megszelídül, csak a Luke-ból áradó meleget érzem a bőrömön.

Egészen addig, amíg egy hangos füttyszó ki nem zökkent az éber álomból.

– Hé, Kozarin – kiált rám Max –, ezt kóstold meg! Ilyen nincs Oroszországban!

Épp hogy sikerül a kezemet a fejem elé rántani, amikor Max megdob egy almával. Valami csoda folytán a gyümölcs pont a te tenyeremben landol, és sikerül időben ráfognom.