Szeretsz, nem szeretsz...

🌹1🌹

– Ott van, menj már oda hozzá!
– Gyerünk, ez az utolsó esélyed!
Az évzáró ünnepség után mindenki az udvaron beszélgetett. Krisz és Martin noszogattak, hogy valljam be végre az érzéseim annak a lánynak, aki tetszik. Elindultam az ellenkező irányba.
– Hé, Marcell, most meg hová mész? – követtek. Nem foglalkoztam velük, folytattam utamat a betonládához, amelyben sok fajta virág állt. Leszakítottam egy vörös rózsát és erősen Veronikára és az iránta érzett érzéseimre gondoltam.
– Szeret, nem szeret... – kezdtem el tépkedni a szirmokat. Nagyon féltem. 𝘏𝘢 𝘮𝘰𝘴𝘵 𝘯𝘦𝘮 𝘷𝘢𝘭𝘭𝘰𝘬 𝘯𝘦𝘬𝘪, 𝘵ö𝘣𝘣𝘦𝘵 𝘯𝘦𝘮 𝘭𝘦𝘴𝘻 𝘦𝘴é𝘭𝘺𝘦𝘮 – gondoltam magamban, szememet pedig szorosan összehúztam.
– Ez komoly? Jól van tesó... – röhögött Krisztián és Martin is csatlakozott hozzá. Nem foglalkoztam velük, csak szakítottam le a szirmokat.
– Szeret, nem szeret,... szeret... – hitetlenül álltam ott, ahogy az utolsó szirmot is leszakítottam.
– Szeret! – montam a barátaimnak izgatottan.
– Tesó... Nem akarlak lelombozni, de az csak egy virág – röhögött rajtam Krisz.
– Hé, ne rontsd el a kedvét! Végre talán elmondja Verának, hogy mit érez – ijedt meg azonnal Martin, hogy Krisz elbizonytalanított.
– Igaz... Marci, a virágnak biztos igaza van, menj és mond meg a lánynak!
Csak röhögni tudtam rajtuk, de aztán elkomorodtam. 𝘔𝘰𝘴𝘵 𝘣𝘦𝘷𝘢𝘭𝘭𝘰𝘮 𝘝𝘦𝘳á𝘯𝘢𝘬, 𝘩𝘰𝘨𝘺 𝘴𝘻𝘦𝘳𝘦𝘵𝘦𝘮. Igen, elhatároztam magamat.
El is indultam felé. A barátnőivel beszélgetett. Eszméletlen jól állt rajta az ünneplő ruha. Fehér blúzt és egy combközépig érő fekete szoknyát viselt. 𝘖𝘭𝘺𝘢𝘯 𝘢𝘳𝘢𝘯𝘺𝘰𝘴𝘢𝘯 𝘮𝘰𝘴𝘰𝘭𝘺𝘰𝘨! Nem tudtam levenni róla a szemem, de a lábam megremegett és megálltam.
– Ajj, srácok, nekem ez nem megy! – fordultam vissza hozzájuk kétségbeesetten.
– Jaj, ne legyél már ilyen szerencsétlen! – szólt közbe Alfréd. Mindig valami videójátékkal játszik, de a stílusa menő, így minden lány érte rajong. Egyébként meg elég flegma.
Most is ott volt a telefonja a kezében. Fel se nézve odament a lánycsapathoz. Összesúgtak, hogy "ott jön Fredi" és vigyorogtak. A fiú nem is törődött velük, csak megragadta Vera kezét, aki ledöbbenve hagyta, hogy ráncigálják. Fred  odavonszolta hozzánk, majd nekem lökte. Megijedtem, erre nem számítottam. A lány könyökét óvatosan megfogtam, hogy el ne essen.
– Jól vagy? – kérdeztem tőle kedvesen, de  éreztem, hogy biztosan elpirultam a közelségétől. Közben a barátai elkezdtek "húúú"-zni és nevetni. Láttam rajta, hogy zavarban van.
– Igen – válaszolt halkan, vörös arccal. 𝘔𝘪𝘭𝘺𝘦𝘯 𝘢𝘳𝘢𝘯𝘺𝘰𝘴! Mosolyogva néztem, de ekkor megzavarták a pillanatot.
– Vera, Marcell mondani akar valamit. – jelentette ki Krisz a lánynak címezve jó hangosan, hogy mindenki hallja.
Erre elpirultam, zavartan vakartam a tarkóm.
A másik kezemet – amelyet magam mellett szorongattam – hirtelen megszúrta valami. Hátrasandítottam, Martin piszkált egy újabb vörös rózsával. Kaptam az alkalmon és megragadtam a szerelem egyik legnépszerűbb jelét és magam elé emeltem. Határozottan, mégis félve fontam Veronika íriszeibe a tekintetem. Megszeppenten, nagyokat pislogva nézett hol rám, hol a kezemben tartott virágra.
– E-ezt neked hoztam – nyújtottam felé félrenézve. Féltem, hogy mi lesz a reakciója.
– Oh, öhm... köszönöm – vette el a rózsát, ujjaink összeértek. Bizsergés futott végig a testemen.
Vettem egy mély levegőt és az előttem lévő lány cipőjét kezdtem vizslatni. Igazán csinos.
– Szóóval... – nyeltem nagyot, ahogy belekezdtem a vallomásba, szívem egész végig a torkomban dobogott. – Már nagyon régóta figyellek... – aztán amint kimondtam, rájöttem, milyen furán is hangzik ez. – Mármint nem úgy, ne gondold azt, hogy valami őrült vagyok!
– Pedig tényleg az! – szólt közbe Krisz.
– Kuss, hagyd a Rómeót szerelmet vallani! – boxolt a vállába Martin, én pedig kínomba a kezembe temettem az arcomat.
– Ah, mindegy, a lényeg az, hogy nagyon-nagyon tetszel és... öh... járnál-e velem – ujjaimat szétnyitva kukucskáltam ki mögülük, nem mertem közvetlen a lány szemébe nézni.
Verán tisztán látszott a döbbenet, szerintem abban a pillanatban még egy kisebb sokkot is kapott. Körülöttünk az emberek feltűnően csendesebbek lettek, mindenki a választ várta. Leginkább én.
– Ööö, huh, erre igazán nem számítottam... most... uhm... bocsi, izé... mit kéne erre mondanom? – teljesen zavarban volt, ide-oda kapkodta a tekintetét, végül a barátnőihez fordult.
– Igen! Mondd, hogy igen!
– Csakis igen! Igen, igen, igen!
– Mondd már, hogy szívesen járnál vele!
Csak kapkodtam a fejem, az ő válaszuk elég egyértelmű volt, de csak Veronika válasza számított igazán.
– Én... – kezdett bele, nekem pedig a tüdőmben ragadt a levegő. Fájdalmasan sok időnek tűnt, mire hebegve folytatta.
– Nem tudom – mondta ki végül lehajtott fejjel.
...
Heh??