Cselezd ki a szerelmet! • Lamine Yamal ff. [BEFEJEZETT]

29. fejezet

Amikor megérkeztem a pályára azon a péntek délutánon, még nem kezdődött el a kicsik edzése. Szinte üres volt minden, csak a szél játszott a pálya körüli zászlókkal. Juliano mester sehol nem volt még, és Anát sem láttam. A táskám a lelátóra dobtam, majd leültem, hogy várakozzak. Ahogy egyre többen érkeztek, lassan megtelt a hely, és végül megláttam Anat is, ahogy a srácok között mosolyogva magyarázott valamit. A fiúk mostanra kezdtek ráhangolódni arra, hogy Ana tényleg komolyan veszi az edzéseket, és már nem csak a csipkelődés ment, mint az elején. Láttam, hogy próbálnak odafigyelni rá, még ha néha egy-egy viccet meg is engedtek maguknak.

Figyeltem őket, ahogy Ana elkezdte az edzést, és látszott, hogy jól kezeli a helyzetet. Az elején még feszült volt a srácokkal, de mostanra kezdett belerázódni. Ahogy ott ültem, Juliano mester is megérkezett, és mellém telepedett le.

– Hogy vagy, Lamine? – kérdezte mosolyogva, miközben ő is figyelte a pályán zajló dolgokat.

– Jól, mester. Csak nézem, hogy Ana hogy boldogul a srácokkal – feleltem.

Juliano egy darabig csendben figyelt, majd váratlanul megszólalt.

– Van egy ötletem. Mi lenne, ha elosztanánk a csapatot, és te, meg Ana irányítanátok őket egy barátságos meccsen?

– Mi ketten? – néztem rá meglepve.

– Igen. Rég játszottatok együtt, nem igaz? Most itt az alkalom – vigyorgott Juliano. – Jó móka lesz.

Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolja-e vagy csak viccel. De valamiért vonzott az ötlet. Ana és én már évek óta nem léptünk egyszerre pályára, főleg nem úgy, hogy egymás ellen játszottunk.

– Oké – bólintottam végül. – Benne vagyok, mester.

Juliano felállt, majd odament Anahoz, hogy elmondja neki a tervet. Ana először meglepődött, de mosolyogva bólintott. Én is odasétáltam hozzájuk, mire Ana rám pillantott.

– Te tényleg bele akarsz menni ebbe? – kérdezte játékos hangon.

– Miért ne? – nevettem fel. – Legalább most végre kiderül, ki a jobb.

Ana szeme összeszűkült.

– Hát jó, de ne várj kegyelmet.

– Hercegnőm, kegyelmet tőled? Nem is számítottam rá – válaszoltam mosolyogva, mire csak a szemét forgatta, de mosolygott közben.

Juliano két csapatra osztotta a srácokat, és elkezdődött a meccs. Az én csapatom kissé ideges volt, tudtam, hogy attól tartanak, hogy az érzelmek befolyásolják majd a játékunkat. De Ana gyors csókja a meccs elején minden feszültséget feloldott. Valahogy ez segített, hogy mindketten visszataláljunk a focihoz, és kizárjuk a körülöttünk lévő világot.

Ahogy haladt a meccs, Ana meglepően jól játszott. Tudtam, hogy mennyit hagyott ki a sérülése miatt, de mégis olyan volt, mintha soha nem is tűnt volna el a pályáról. Egyik alkalommal olyan csellel cselezett ki, amit még évekkel ezelőtt közösen gyakoroltunk. Emlékeztem rá, hogy mennyit küzdöttünk, hogy tökéletesítsük ezt a mozdulatot, és most ő használt ki ellenem. Felnevettem magamban – ez az Ana, akit ismertem.

A srácok is mindent beleadtak, mindkét csapat küzdött, de a meccs végére döntetlen lett. Ana láthatóan nem volt elégedett ezzel, bár én boldogan siettem a saját edzésemre.

– Nem érhet véget így! – kiáltott utánam Ana, amikor a pálya szélén elhagytam a helyet.

Visszanéztem rá.

– Még lesz alkalmad visszavágni, hercegnőm.

Ana csak mosolygott, de a szemében ott volt az elhatározás, hogy legközelebb ő fog nyerni.