A Bestiák Királya

1. fejezet: Tyrande

1.

Tyrande a háta mögött hagyta a Draunn-fennsíkot, a maga számtalan, jelöletlen sírjával, kifosztott falvaival, és kopár erdősávjaival. A fennsíkon számos összecsapás volt már Draunn, nomád törzseivel, akik előszeretettel fosztogattak, de az elmúlt néhány évben kiegyeztek a dómvárosi nagyherceggel, így mindössze haramiáktól kellett tartani. Ám út közben, azokkal sem találkozott.

Mindössze a Fehér Láng rendjének két harcosával találkozott, akik a kereskedő utakat ellenőrizték, szokásos járőrözésük közben. Ők se tartották fel nagyon, Tyrande sietett Dómvárosba, a két harcos pedig, igyekezett minél nagyobb területet bejárni, még napnyugta előtt.

A napnyugta, és a vele érkező sötétség, örökös ellenség volt. Hiába hagyták el az Ősiek Aether világát, mindenféle megnevezhetetlen rémet, elátkozott vidéket, és romlást hagytak maguk után. Aki a vadonban maradt éjszakára, arra mindenbizonnyal keserű órák köszöntöttek, még, ha túl is élte az éjjelt. Közben, elérte Szürkeváros határát.

Szürkeváros, avagy a szegénynegyed, a várfalakon kívül rekedt. Mindössze néhány cölöpfallal és sánccal volt körbekerítve, ami egy komolyabb támadásnál mit sem ért. Az utcákat itt törött lécekkel, kukoricaszárakkal és kőtörmöelékekkel szórták fel, hogy enyhítsék a térdig érő sár kellemetlen hatásait. Az utcákon ápolatlan kéregetők, hajlék nélküli menekültek, vagy megnyomorodott, lecsúszott veteránok ténferegtek. A csermely fölötti híd mellett kéjhölgyek illegették bájukat, remélve, hogy valakinek kellemes estét szerezhetnek, míg egy árnyasabb kapualjban gyanúsnak tetsző alakok üzleteltek. Dómváros szégyenfoltja volt ez, mert bárhogy is akarták, Szürkeváros, maradt ami: a szegények, nincstelenek és kitaszítottak lakhelye. Sokszor a helyiek már nem is mertek belépni, féltve vagyonukat, és életüket; egyedül a bárdok élvezhették teljes biztonságban magukat: egy dalnokot bántani felért azzal, hogy az ember a fejére idézze az istenek átkát. Így az egyszerű népek igyekeztek a bárdokkal jóban lenni.

Gyerekek sereglettek Tyrande köré. Megcsodálták páncélját, a rajta virító szimbólummal: lángok övezte rózsával. Többször járt már erre, a gyerekek ismerték, s barátként fogadták, Tyrande pedig, kedves mosollyal, és egy marék apróval kedveskedett. Nem sok, de a mai vacsorájukhoz elég volt. A gyerekek vidám kacagással szaladtak el, s egy kicsiny időre, szétfoszlott tőle Szürkevárost belengő keserűség, kiábrándultság és az erőszak kellemetlen levegője. Egy falatnyi fény volt ez, az emberi sötétségben.

- Ennyit hoztál csak? – rántotta egy vékony kis hang vissza a valóságba.

Tyrande a hang irányába pillantott.

Arlac állt ott. Egy tizenéves kis suhanc leány, akit számos alkalommal kaptak már lopáson, de mindig sikerült elsurrannia, mint valami sikamlós angolna.

- Mit vártál? – nevetett fel a nő. – A fennsíkról jövök. Legközelebb gyíkhúst vadászok neked!

Arlac egy nyelvöltéssel fejezte ki undorát.

- Cipót és sülthúst vártam volna.

Tyrande megadóan biccentett.

- Jól van na. Holnap eljövök, és hozok nektek valamit. De ha, megint meghallom, hogy loptál, esküszöm tényleg csak gyíkhúst fogsz kapni! Térj észhez, és hagyd abba!

Arlac unottan bólogatott, majd az övként magára kötött zsinegbe dugta az ujját.

- Mesélj, mi a helyzet a városban? – kérdezte Tyrande. – Jó pár napja nem jártam erre.

- A Fehér Toronyban mostanság nagy a zsivaly. Azt beszélik, a Kanyonban megszaporodtak az élőholtak.

Tyrande felhúzta a szemöldökét. A Démonhasadék, avagy A Kanyon... sose volt túl biztonságos vidék, de jó ideje nyugalom volt, néhány banditát leszámítva.