Cselezd ki a szerelmet! • Lamine Yamal ff. [BEFEJEZETT]

32. fejezet

Két hónap telt el az eljegyzésünk óta, és bár az életem lassan visszazökkent a megszokott medrébe, néha még mindig furcsa érzés volt, hogy már menyasszony vagyok. A Femení edzéseire már két hónapja visszatértem, de még nem léptem pályára. A vállam nem volt százszázalékos, és amíg nem éreztem teljesen késznek magam, nem akartam kockáztatni. Közben továbbra is segítettem Julianonak a La Masiában, mint segédedző. Szerettem a srácokkal dolgozni, még ha néha nehéz is volt felhívni magamra a figyelmüket.

Az öltözőben ültem, épp a cipőfűzőmmel babráltam, amikor megszólalt a telefonom. Lamine neve villant fel a kijelzőn, és azonnal elmosolyodtam. Tudtam, hogy a spanyol válogatottal van edzőtáborban, és holnap a dánok ellen játszanak. Felvettem a telefont.

– Szia, hercegnőm! – köszöntött Lamine a vonal túlsó végéről.

A hangja izgatott volt, amitől még inkább elmosolyodtam.

– Van egy jó hírem!

– Na, mesélj! – kértem kíváncsian, miközben a hátamat a falnak döntöttem.

– Megkaptam a 10-es mezt a válogatottban – mondta büszkén. – Legalábbis addig, amíg Dani felépül.

Egy pillanatra levegőt sem kaptam, olyan boldogság töltött el. A 10-es mez... Az mindig is különleges volt, a legnagyobb tehetségek viselték. És most az én vőlegényem is közéjük tartozott.

– Lamine, ez csodás! – lelkesedtem. – Annyira büszke vagyok rád!

– Köszönöm – felelte.

A hangján hallottam, hogy mosolyog.

– Eljössz a meccsre holnap?

– Apa meg én ki nem hagynánk – mondtam nevetve. – Reggel repülünk Murciába.

– Akkor majd a lelátón foglak keresni – nevetett fel. – Remélem, jól fogok játszani.

– Tudom, hogy jól fogsz – nyugtattam meg. – A 10-es mez rád várt. Ezt neked találták ki.

– Hiányzol – vallotta be halkan.

– Te is nekem – sóhajtottam, miközben a szívem kicsit összeszorult.

Bár megszoktam, hogy mindkettőnk élete mozgalmas, néha nehéz volt, hogy ennyit vagyunk távol egymástól.

– De holnap látjuk egymást, és ott leszek, amikor megnyeritek a meccset.

– Azt nagyon szeretném – mondta, majd hozzátette. – Akkor holnap találkozunk, szerelmem. Pihenj egy kicsit, és vigyázz magadra!

– Te is, Lamine. Sok szerencsét holnap! – köszöntem el tőle, majd bontottam a vonalat.

Ahogy letettem a telefont, a boldogság még mindig vibrált bennem. Lamine megkapta a 10-es mezt! Szinte éreztem, ahogy a büszkeség és izgalom hullámokban söpör végig rajtam. Emlékeztem, mennyire küzdött érte, mennyire vágyott erre az elismerésre. Most itt volt, a válogatott 10-ese, legalábbis Dani felépüléséig. De tudtam, hogy nem csak ideiglenesen fogja ezt a mezt viselni. Ha valaki megérdemelte, akkor az Lamine volt.

A gondolataimat megszakította a csapat egyik edzője, aki benyitott az öltözőbe.

– Ana, minden rendben? – kérdezte, észrevéve, hogy még mindig az öltözőben ülök.

– Igen, persze – feleltem gyorsan, felállva. – Csak beszéltem valakivel. Mehetünk!

Felálltam és kicsit megnyújtóztattam a karjaimat. Az edzések egyre jobban mentek, de a vállam még mindig nem volt tökéletes. A gondolat néha frusztrált. Vissza akartam térni a pályára, játszani, gólokat lőni. Ugyanakkor élveztem a La Masiában töltött időt is, a srácokkal dolgozni valami egészen más volt, mint amit a Femení edzései adtak. De mégis... a pálya hiányzott.