Egymillió fontos bébik

12.5 Pandora szelencéje

St Bartholomew kórház, London, május eleje

Leyton kedd reggelre kapott zöld utat. Nem hitte volna, hogy ép elmével még egy napot át tudott volna vészelni. Vasárnap lakótárs érkezett mellé, a hetvenes Johnt, akitől napi háromszor kellett végighallgatnia, hogy mindkét infarktusát a harmadik neje okozta, az elsőt az esküvőjük lagziján, és most a másodikat a válásuk tárgyalásán. Valamint horkolt is éjszaka, méghozzá úgy, mintha egy gombóc akadt volna a torkán, amitől tízpercenként majdnem megfulladt. De ő csak hab volt a tortán. A hajnali ötkor rákapcsolt villanyok, a végeláthatatlan vérvételek, vizsgálatok és a tény, hogy az állandó személyzetcsere miatt mindig egy vadidegen mosdatta, kötözte, és kezdetben még ágytálazta is, kezdett az idegeire menni. Ha pedig az egyetlen visszatérő nővérke, Layla, megjelent az ajtóban, már a látványára is fájdalom nyilallt a mellkasába, mert tudta, hogy fizikoterápia következik. Vagyis a nő kegyetlen határozottsággal kiültette az ágy szélére, kezébe nyomta a vörös, kemény és morbid módon szív alakú párnát, majd utasította, hogy szorítsa magához, és sóhajtson mélyeket, miközben már a felületes légvételektől is csillagokat látott.

De ennek ma vége lesz. Hazamehet.

Tíz perc öngyőzködés után lassan, nagyon lassan felült az ágyban, majd lecsúsztatta a lábait. A bordái azonnal viaskodni kezdtek ellene, de abban igaza volt Laylának, hogy minden egyes nappal egy kicsit enyhült a fájdalom. Megkapaszkodott az ágykeretben, és várt, hogy a szédülés elmúljon. A vérnyomása labilisabb volt egy kártyavárnál, de dr. Chopra azt ígérte, hogy legkésőbb a következő hétre stabilizálódni fog. Az éjjeliszekrényén már ott várta a ruhája szépen összehajtogatva, Miranda készítette neki oda előző este. Vizsgafeladatként kapta meg az orvostól, hogy egyedül kell aznap felöltöznie. Minden napra új célt tűztek ki neki: üljön ki az ágy szélére, álljon meg percekre az ágy mellett, menjen egyedül mosdóba.

És aznap a ruházkodást. Az alapoktól kellett újraépítkeznie, lassan, fokozatosan. Leyton pedig ezt tudomásul vette, máskülönben csak elodázta volna a hazamenetele időpontját.

Otthon könnyebb lesz – mondogatták neki, és ő makacsul hitt is ebben. Ráért ott újra kihúzni a fiókot, ahova első nap beszuszakolta az összes aggályát a jövőjével kapcsolatban.

A kézfejét és könyökhajlatát tenyérnyi sötétlila foltok tarkították a branülcserék és az irdatlan mennyiségű vérhígító miatt, ezért örült a hosszúujjú ingnek. Leginkább felkínlódásnak lehetett nevezni, ahogy magára húzta a ruhadarabot. A mellkasa már égett, holott deréktól lefelé még hozzá sem látott a műveletnek. Latolgatta magában, hogy mégis nővéri segítséget kér, de végül félig ülve, félig a földön állva magára húzta a nadrágot is, bár egy ponton elakadt a vastag kötésben a combján. A mellkasa szabályosan lüktetett közben, pedig búcsúajándékul megint kapott Sevredolt.

Harmadik elhatározásra lassan elindult. Mint John a mosdóba, úgy csoszogott ő is át papucsban a tolószékbe, görnyedten, minden lépést megfontolva, majd amint lehetett, belekapaszkodott a karfába, és egy elfojtott nyögés kíséretében ereszkedett le. A zokni és a cipő kikészítve várt rá, de egyelőre elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha képes lesz segítség nélkül felvenni őket.

– Hali apa! Nem is nézel ki olyan szarul, mint amire számítottam – ütötte meg a fülét egy ismerős hang. Tudott róla, hogy Spike is érte jön, ezért nem érte felkészületlenül a jelenléte, mégis nyugtalanul pillantott fel rá. Hirtelen zavarni kezdte, hogy nem bírta rendesen betűrni az ingét a nadrágjába, hogy még mindig papucsot viselt a sportcipője helyett, és hogy öt napos borosta keretezte már az arcát. Szóval el nem bírta képzelni, mihez képest nem nézett ki szarul.