Love for Love

29.

Luke:
A szívem a torkomban dobog és heves visszhangot ver a fülemben, ahogy Rose nyíltan rákérdez arra, hogy meg akartam-e csókolni. A tenyerem is izzadni kezd, kényszerítenem kell magam arra, hogy ne töröljem a nadrágomba. Egy részem azt súgja, hogy tagadjam le, hogy így volt, mert csak megijeszteném Rose-t és még több okot adnék neki arra, hogy túlgondolja, ezen pörögjön a továbbiakban, esetleg aggódjon. Ráadásul most mondtam el neki is, hogy nem akarok bekavarni neki és Chadnek, az őszinteséggel pedig talán éppen ezt tenném. De nehéz letagadni a dolgot, amikor most is alig bírom levenni a szájáról a szemem. Főleg, hogy van egy másik felem, amelyik őszinte akar lenni vele, mert egyszerűen megérdemli, hogy így legyen. Rose nem érdemli azt, hogy hazudjak neki, bármilyen nehéz is ez a beszélgetés. Azok után nem, hogy mennyit tett értem. Arról nem is beszélve, hogy talán éppen miattam sérült meg. Nem mellesleg pedig, nem is hiszem, hogy lenne értelme hazudni.
Nagyot nyelek, hogy eltűntessem a torkomban megjelent hatalmas gombócot, de úgy tűnik, hogy az bevackolta magát oda.
- Igen - nyögöm ki nagy nehezen végül, de a hangom egyáltalán nem olyan erős, mint amilyen szokott lenni. - Igen, szerettelek volna megcsókolni - préselek ki magamból egy egész mondatot és nem tudom nem észre venni, hogy Rose légzése elakad, a tekintete pedig az ajkaimra siklik a válaszomat hallva.
Most ő az, aki nagyot nyel.
Nem tudom, hogy mire számított, mit mondok majd a kérdésre, de az biztos, hogy erősen megleptem a válaszommal. Pontosan úgy néz ki, mint aki nem hiszi el, hogy meg akartam csókolni, vagy hogy bevallottam, hogy meg akartam csókolni. Nem is tudom eldönteni, hogy magával a válasszal leptem meg vagy az őszinteségemmel.
- És... - kezdi, de aztán nem talál szavakat, legalábbis elsőre. - És Madison? - kérdezi halkan, hevesen fürkészve az arcom. - Az egyezségünk?
A gyomrom összeugrik az újabb kérdéseitől és furcsamód, egyfajta melegség is megjelenik a mellkasomban, mert Rose ilyen. Nem is ő lenne, ha az első gondolata nem az lenne, hogy a barátaival mi van ebben a helyzetben. Köztük velem is.
- Nem érdekel az egyezség, ha a hiányával nem veszítelek el téged - rázom meg a fejem, összeakasztva a tekintetünket. - Már nem érdekel az egyezség, rég nem arról szól az, hogy a közeledben akarok lenni. Nem azért akarok melletted lenni, mert volt egy egyezségünk. Azért akarok így tenni, mert szeretek veled lenni. Fontos vagy nekem, Rose - ismétlem. - Nagyon fontos és ezt nem akarom elveszíteni, csak mert már nem érdekel az egyezség.
- És Madison? - kérdezi újra, s megint nagyot nyel, mint aki nem tudja teljesen megemészteni mindazt, amit mondok. - Már ő sem érdekel?
- Nem - felelem őszintén. - Madison valami olyat akart volna, ami nem én vagyok és te magad mondtad, hogy ez mennyire nincs rendben. Szerettem volna, ha ez működik, ha nem úgy alakul mindez, hogy közben elkezdem elveszíteni önmagam, de így lett. És ha Madison csak így akar, akkor nem engem akar, hanem a képet, amit kialakítok a kedvéért. Ezt nem akarom - rázom meg ismét a fejem. - Főleg úgy nem, hogy te nap mint nap emlékeztetsz rá, hogy önmagamért is szeretnek az emberek. Azok, akik tényleg szeretnek, azért teszik, aki vagyok. Senki nem ér annyit, hogy miatta elveszítsük önmagunk. Erre te emlékeztettél és igazad is van. Így viszont Madisont is el kell engednem, és hogy őszinte legyek, ez egyszerűbbnek tűnik, mint azt korábban hittem volna, hogy lesz. Be kell látnom, hogy én is csak egy képet kedveltem, amit látni akartam róla, de igazán nem is ismertem.
Néhány percre csend borul a szobára. Rose igyekszik átgondolni mindazt, amit mondtam, tényleg megemészteni mindezt. Látom, hogy mennyire pörög az agya, szinte hallom a fogaskerekeket a fejében és ahogy szokta, most is elkezdi közben a száját rágni. Az ujjaim bizseregni kezdenek, hogy megmentsék az alsó ajkát a fogai fogságából és végigsimítsanak rajta, de uralkodom magamon és ellenállok a késztetésnek. Ennek nincs itt a helye. Nem is szabadna, hogy ilyenekre gondoljak, amikor megígértem Chadnek és Rose-nak is, hogy nem kavarok be nekik. Egyikőjükkel szemben sem tehetem ezt meg.
Most ezt mondod és így is gondolod, ebben biztos vagyok. De, Luke, mind a ketten tudjuk, hogy néha az érzéseink mennyire hülye dolgokra késztetnek minket. Nem vádollak azzal, hogy egyszer csak bekattansz majd és szándékosan közénk állsz, mert tudom, hogy ilyet sosem tennél. De azt nem tudhatjuk, hogy az érzéseink mikre vesznek rá a jövőben.
Chad szavai úgy hangzanak fel a fejemben, ahogy ellenállok a kísértésnek, mintha most is itt állna mellettem és újra elmondaná a szavakat, amitől elönt a bűntudat. Elkapom Rose-ról a tekintetem, hogy ne nézzem tovább a száját és elmúljon az ujjaimba költözött bizsergés, de akkor végre újra megszólal:
- Luke - kezdi halkan és mintha egy kicsit fészkelődne ültében, amivel megint magára vonzza a pillantásom - csak azért akartál megcsókolni, mert Madison már nincs a képben?
A kérdése annyira ledöbbent, hogy érzem, hogy elkerekednek a szemeim és szerintem az állam is leesik, amitől Rose arcán azonnal bűntudat jelenik meg.
- Ne haragudj - kezd azonnal visszakozni - én... csak...
- Nem azért akartalak megcsókolni, mert túlléptem Madisonon és ezt akartam bizonyítani - szakítom félbe hevesen, de aztán visszaveszek.
Ugyan fellobbant bennem némi hirtelen düh, amiért ilyet feltételez rólam, de hamar ki is alszik a lángja. Ha Rose azt hiszi, hogy amikor meg akartam csókolni a "ha nincs ló, jó a szamár is" elvet követtem, akkor az az én hibám. Én mondhattam valamit, amivel ezt éreztettem vele, pedig erről szó sincs. Sőt, Rose ezerszer erősebben hat rám, mint Madison azt valaha tette. Nem mondom, hogy nem esik kicsit rosszul a feltételezés azok után, amilyen a kapcsolatunk lett az utóbbi időszakban, de emlékeztetem magam arra, hogy Rose teljesen tapasztalatlan a pasik szempontjából és nincs semmi önbizalma sem ezen a téren, amin viszont valahogy sürgősen változtatnunk kell. Nem most, mert most másra kell koncentrálnom, de megjegyzem, hogy valahogy el kell érnem, hogy Rose annyira csodálatosnak lássa magát, mint amilyennek mi mindannyian látjuk őt.
- Rose, kedvellek - bukik ki belőlem, mielőtt megállíthatnám magam. - Azért akarlak megcsókolni, mert kedvellek. Jobban hatsz rám, mint eddig bárki - folynak belőlem a talán túl őszinte szavak is.
- Meg akarsz csókolni? - kérdez vissza, mielőtt folytathatnám. - Jelenidőben? - nyel újra hatalmasat és mélyen a szemembe néz.
Megint elkapom a tekintetem és a takaróra szegezem, mert ezt lehet, hogy nem kellett volna bevallani. Az, hogy ott az uszodában volt egy pillanatunk, talán nem ijesztette volna el, de a tény, hogy még mindig tart a vágyam, hogy megcsókoljam, már lehetséges. És nem akarom, hogy elzárkózzon. Nem akarom, hogy kilépjen a bandából, de nem csak azért, mert remek énekes, hanem, mert tudom, hogy mennyire jól érzi magát velünk, hogy milyen szinten élvezi, hogy alkothat a zenében. És meg mert nem bírnám elviselni, ha miattam lépne ki, ha elveszíteném, csak hogy ne okozzon nekem fájdalmat azzal, hogy Chaddel van. Nem akarom, hogy megváltozzon a kapcsolatunk ezek után, pedig tartok tőle, hogy így lesz. Rose túlságosan figyel mások érzéseire, simán kinézem belőle, hogy elkezdi tartani a távolságot nem csak velem, hanem Chaddel is, hogy egyikünk se sérüljön ebben a kialakult helyzetben. Pedig ezzel magának is fájdalmat okozna és azt sem akarom.
- Meg akartalak - próbálom menteni a menthetőt. - Úgy értettem, hogy meg akartalak csókolni, de nem Madison miatt, hanem magad miatt, mert kedvellek. Viszont, ahogy mondtam, nem állok közéd és Chad közé. Nekem az a legfontosabb, hogy ti boldogok legyetek és látom, hogy Chad boldoggá tesz. Ebbe nem fogok belerondítani - nézek újra a szemébe és nagyon igyekszem olyan határozottan beszélni, amennyire csak lehet most, hogy gyakorlatilag bevallottam neki az érzéseim, aztán részben mégis le kellett tagadnom őket. - Azt szeretném, ha boldog lennél Rose és ha a barátságunk megmaradna - nyelek nagyot, mert nem elég, hogy a gombóc ott pihen még mindig a torkomban, már ki is száradtam. - Tudom, hogy ez most sok és tudom, hogy milyen vagy... most biztos, hogy nekiállsz majd mindezen agyalni és pörögni, de nem akarom, hogy ez közénk álljon. Vagy hogy egyáltalán megforduljon a fejedben, hogy kilépj a bandából, mert azt is tudom, hogy az mennyire fontos neked. És hogy te milyen fontos vagy nekünk - fogom meg az ép kezét és finoman megszorítom. - A zenésztársaknak néha vannak pillanataik, de ez nem kell, hogy megváltoztassa a zenén kívüli kapcsolatukat - teszem hozzá, reménykedve, hogy sikerül elérnem, hogy ne írjon már ma este egy üzenetet a közös csoportunkba arról, hogy kilép a bandából.
Még mindig millió érzelem és gondolat csillog a szemében. Látom rajta, hogy meg kell emésztenie mindazt, ami itt és most elhangzott, és amilyen hatással van ez rá, de valahogy képes halvány mosolyt villantani és pár pislogással elrejteni előlem mindazt, ami jelenleg benne van.
- A zenésztársaknak vannak pillanataik? - kérdezi huncut fénnyel a szemében. - Gyakran akartad a srácokat is megcsókolni?
Nem tudom, hogy jó jelnek vegyem-e, hogy viccel ezzel vagy inkább fájjon, de mielőtt felfognám a dolgot, hangosan felnevetek a kérdésére.
- Persze, minden koncerten megfordul a fejemben - megyek bele a hülyeségbe a játék kedvéért, amitől, mintha Rose is oldódna egy kicsit.
Amikor idejöttem, mind a ketten feszengtünk, ami egyáltalán nem tetszett, mert szerintem még az egyezségünk elején sem feszengtem Rose közelében. Utáltam ezt, de most mintha megint elkezdene ez eltűnni és én nagyon bízom benne, hogy ez nem fog megváltozni holnap, amikor találkozunk bent a suliban. Egy biztos: én azon leszek, hogy ne változzon. Bármit megteszek az ügy érdekében, hogy amink van, az megmaradjon olyannak, amilyen.
- Ezt az infót elrakom magamnak és akkor használom fel ellened, amikor a legkevésbé számítasz rá - fenyeget meg nevetéssel a szemében, amitől a mellkasomban melegség jelenik meg.
- Ha ezt megteszed, mindent letagadok majd - vágok vissza, mire Rose dobhártya simogatón nevet fel.
Kérlek, add, hogy ez megmaradjon köztünk.