A Hidra feje

A kezét markolászta, miközben a helikopter rotorjai vadul pörgették a levegőt a gép körül. Hiába a szigetelt fejhallgató, így is hallotta az összes lapátot, ahogy keresztül vágták magukat a láthatatlan közegen. Megtörölte a homlokát egy papírzsebkendővel, amit azon nyomban el is hajított. Jöhetett a következő, majd a harmadik. Szélmalom harcot vívott a testével, még ezer darab kendővel sem tudta volna megállítani a lefolyó zuhatagot a homlokán. Addig nem, míg túl nem lesz rajta. Vagy talán utána még rosszabb lesz.

– Uram, jól van?

– Persze, Carlos, megvagyok.

– Nem úgy néz ki. – jegyezte meg az előtte ülő férfi, kinek vállán majdnem szétszakadt a fekete öltöny. Bal oldalt néha kikandigált a tokban tárolt Glock-ja, mikor a gép egy-egy kisebb légörvénybe került.

– Ó, még ez is.

– Azt hittem, hogy csak a repülőgépet nem bírja.

– A repülés minden fajtáját gyűlölöm.

– Értem, de tudja...

– Tudom, ez lesz a leggyorsabb út. Többször is megrágtuk már.

– Ne féljen elnök úr, hamar túl lesz a tárgyaláson.

– Hamar, mi? – Az elnök felhúzta a szemöldökét és kitekintett a helikopter ablakán. Alattuk hatalmas betondzsungel, a maga több tíz méteres cementfáival és a közöttük apró hangyaként futkorászó emberekkel. Nem akart haragot érezni irántuk, hisz nem ők akarták, ám ilyen hosszú idő után nehéz volt. Nem ők mondták, hogy ez kell nekik, de mégis... Miért pont őt?

A helikopter lassan közelített a toronyház felé. Már látszódott a kék alapon fehér H betű. A pilóta felhúzta a gép orrát, lassított a fordulatszámon, majd kecses hattyúként leszállt a tetőre.

– Eltette, uram? – kérdezte Carlos.

– Nyugodjon meg, itt van nálam. – Megtapogatta a jobb oldalát fekete öltöny nadrágjának.

A pilóta kiszállt és már húzta is el a gép tolóajtóját. Az elnök kiszállt. Megigazította fekete Armani öltönyét és nyakkendőjét is. Mindkét keze teljesen felcsúszott a nyakára, ujjai szorosan körbe fonták az egészet. Érezte az ütőerek vad lüktetését, szinte fel akartak robbanni. Nagyon sok múlik ezen a tárgyaláson.

Kiszállt Carlos is és még két másik ember, a beosztottjai. Ő rajtuk is feszült az öltöny. Hiába, nem ilyen Terminátor-izomzatú emberekre tervezték. Az elnök szétnézett az embereken. Próbálta megfejteni a szemekben, hogy mit is érezhetnek, hogy ők is ugyanúgy reszketnek, mint ő. De semmi. Vérprofik voltak és mind feketét viseltek. Pedig talán ma ünnepelhetnek. Talán a fehér jobb választás lett volna. De addig még sok másodpercet kell túlélni.

A leszálló pályára három, szintén öltönyös úriember jött fel az egyetlen ajtón keresztül, ami csak lefelé vezetetett, az épületen belülre.

– Üdvözlöm önöket. Kérem, tárják szét a kezeiket! – Az egyik kopasz gladiátor elővett egy fém detektort. Először az elnökkel kezdte. Arcáról esőként hulltak a cseppek a kemény betonra, míg a detektor lassan haladt a talpától egészen a fejéig, majd vissza. Szerencsére nem jelzett semmit. Ezután Carlos-ék következtek. Náluk bejelzett, de ez várható volt. A kopasz udvariasan megkérte őket, hogy adják le a pisztolyaikat. Nem ellenkeztek, teljesítették a kérést.

A három úriember lekísérte az elnököt és kíséretét a tárgyalóteremig. A terem bejáratánál – mely egy két ajtós, arany szegélyekkel díszített barokk monstrum volt – egy egész fogadóbizottság várta. Mosolygó hölgyek és urak fogadták őket, mintha minden rendben lett volna. Nem köszöntek, csak fejükkel intettek. Két ember megragadta a két kilincset és kinyitották az ajtót.