Sötétben Szőtt Vágyak [Taekook]

2

Jungkook

Az álom úgy foszlott szét, mint a köd egy fagyos hajnalon.

Hirtelen riadtam fel, a szívem még mindig zakatolt a mellkasomban, a légzésem szaggatott volt, mintha épp csak egy hosszú, kimerítő futást fejeztem volna be. Ahogy a szemem lassan hozzászokott a gyenge fényhez, ami a laptopom monitorából áradt, körbenéztem a szobában.

Ismerős tárgyak vettek körül: a zsúfolt könyvespolc, tele a vámpírológia száraz, tudományos köteteivel és történelmi tanulmányokkal, a jegyzeteim, amelyek mindenfelé szétszóródtak az asztalon.

Az álom még mindig ott ült a bőröm alatt.

Az a sötét alak... mintha valóságosabb lett volna, mint bármi más az elmúlt hetekből.

Mintha valami több lett volna, mint egy egyszerű rémkép.

A levegő még mindig sűrű volt körülöttem, és a szobában uralkodó csend is nyomasztóbbnak tűnt, mint általában.

Lassan felemeltem a kezem, hogy végig simítsak az arcomon, és éreztem, hogy az ujjaim jéghidegek voltak. A fáradtság mélyen belemart a testembe, de a szívem zakatolása nem hagyott nyugodni.

Talán csak a munka miatti stressz, talán az állandó készenlét és az a kényszer, hogy minden időben elkészüljön, de egyre inkább úgy éreztem, hogy az álom sokkal több volt egyszerű kimerültségnél.

Több volt egy nyugtalan éjszakánál.

Előre dőltem, a billentyűzethez nyúltam, és a kurzor pislogó fénye azonnal emlékeztetett arra, hogy mennyi dolgom van még. A dolgozatom, a nagy projekt, amire az elmúlt években minden energiámat fordítottam, még mindig nem volt kész.

Vámpírológia.

Olyan furcsa választás, és mégis valahogy annyira közel éreztem magamhoz ezt a témát, mintha az életem rejtett rétegei kapcsolódtak volna hozzá. Az éjszaka mindig megnyúlt, ha ezt a témát kutattam, és a sötétség mintha mélyebb lett volna, ha vámpírokról olvastam.

Az álom képei még mindig ott lebegtek előttem, mintha nem engedtek volna el.

Az a hideg, színtelen alak, aki csak állt és figyelt.

Nem mozdult, de a jelenléte... ott volt, éreztem minden pillanatban.

 Visszagondolva a rémálomra, egy pillanatra elöntött a félelem, mintha újra átélném. Nem akartam túl sokat gondolni rá, de az agyam képtelen volt elengedni a jelenetet.

Felálltam az asztalomtól, és az ablakhoz sétáltam, hátha a friss levegő segít majd kitisztítani a fejem.

Ahogy kinéztem az utcára, semmi különös nem látszott. A ház előtti járda kihalt volt, az utca túlfelén a fák árnyai lágyan lengedeztek a hajnali szélben.

 A világ aludt, de én képtelen voltam visszatalálni a nyugalomhoz. Az álmom nyomása még mindig ott lappangott a gondolataimban, mint egy sötét, kimondatlan fenyegetés.

Próbáltam mély levegőt venni, de az a nyomasztó érzés, ami belülről feszített, nem akart eloszlani. Úgy éreztem, mintha valami megváltozott volna bennem az ébredés óta, mintha a világ egy apró, alig észrevehető mértékben, de más lett volna. Talán csak a kimerültség játszott velem, talán csak a rengeteg ébren töltött óra hatása volt.

De az álom... az akkor is valami több volt.

Visszaültem az asztalhoz, a tekintetem pedig ismét a jegyzeteimre vándorolt. A vámpírok történetei, legendái és az ezekhez kapcsolódó mítoszok, amikkel tele volt a dolgozatom, most mintha másképp néztek volna rám.