Régiségtolvajok

Prológus egy szomorú fikusszal a sarokban

Az iroda sarkában, ahová bekísértek, egy vízhiányos szobafikusz figyelt a sarokból. Ficus elastica.

Nekem a nagyanyám által rám hagyományozott szobafikuszt két hét alatt sikerült megnyuvaszani. Anyám valamiért jó ötletnek gondolta, hogy a felnőttség küszöbén, de még kamaszaggyal vegyem fel újra a kapcsolatot a családom ezen ágával, többek között az apai nagyanyámmal, aki pedig olyan ünnepélyesen adta át a szobanövényt még azon az első közös karácsonyon, miután leérettségiztem. A hülye nagyanyámmal, akivel addig életemben összesen ötször, ha találkoztam. Persze ez is az apám miatt volt. Kardos-Czakó Kevin az apaságát csak a születési anyakönyvi kivonatban vállalta magára. Jobb apja voltam én a fikusznak, ami azt illeti.

A hülye fikusz így mindig a nagyanyámra, a nagyanyámon keresztül pedig az apámra emlékeztetett.

Ha nem tőle kaptam volna, biztosan sokkal jobban gondoskodtam volna a növénykéről. A fikusz sorsa ebben az esetben annak bizonyítéka lett volna, hogy mire vagyok képes, és hogy meddig terjed a figyelmem. Az eredmény pedig, hogy még erre sem vagyok képes, még egy nyomorult növényt sem tudok életben tartani. Kudarc.

Hát hogy a francba volnék képes saját magamat életben tartani? Ma is, például, ha megölnek se tudnám megmondani, hogy mit reggeliztem. Mi van akkor, ha nem is reggeliztem semmit? Úgy általában sem tudnám megmondani, hogy mit szoktam reggelizni. És ugyan éhen még nem haltam, na de a szobafikusz, a nagyanyám szobafikusza, az valahogy így pusztulhatott meg.

– Figyel, kérem? Kincső! – nézett rám minden higgadt eleganciájával a férfi, akivel úgy rendesen, legelőször csak ma reggel váltottam néhány szót. Pedig találkoztunk mi már ennél korábban is. Sokkal korábban.

Már nem először szólhatott, mert ahogy nézett rám, egyáltalán, ahogy az emberek ilyenkor rám szoktak nézni, én már abból tudtam, hogy megint elbambultam. Úgy éreztem, olyan nagy gyakorlatot szereztem már más emberek arcáról olvasni, hogy ha valamiképpen le lehetett volna ellenőrizni, hogy a férfi ezelőtt hányszor szólt nekem, nagy eséllyel meg tudtam volna tippeni. Most háromra saccoltam.

De nincs erre semmi mód, különben is hogyan lehetne egy ember szavait ellenőrizni, a szó elszáll, az írás megmarad. Hacsak nincs valakinek időgépe, persze. Majdnem elnevettem magam, ahogy gondolatban idáig jutottam.

Mire a férfinek sikerült visszacsalogatni a figyelmemet, mi már nem az iroda ajtajában álltunk, hanem megkerültük a tárgyalóasztalt, és leültünk egymással szemben. Én a szobafikusznak háttal, a kilátásnak arccal előre. Az ügynök csak engem látott, a csupasz falat a hátam mögött, meg a hervadó növényt. Szép összképet nyújthattunk.

Hely, idő, cselekvés: erre tanított a pszichológusom. Gyorsan, hogy tudjak koncentrálni, hogy ne a fikusz sorsa, a fikusz, nem locsoltam meg a fikuszt, reggelizni sem reggeliztem, fikusz, reggeli, a hülye nagyanyám, karácsony, Kardos-Czakó, locsolni kell a növényeket, a férfi fekete, koromfekete szeme, szépen kötött nyakkendője, a gyűrődés a zakóján – ne ezek járjanak a fejemben, hanem a férfi szavai, hiszen már háromszor szólt nekem...

– Kincső, kérem! – dörrent rám türelmetlenül, negyedszerre.

Hely, idő, cselekvés.

Budapest, Időkutató Intézet, 2083. február 4-e, kihallgatás.

– Figyel?

– Hogyne – vágtam rá. – Tudja, van egy kis – mutattam a halántékom felé – problémám. Figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar. Diagnosztizált.

– Igen, láttam az adatait.

– Remek! – Hátradőltem a széken, és hogy ne másra, de tényleg, semmi másra ne figyeljek, csak amire kell, az ügynök szépen oldalra fésült, fekete frizuráját kezdtem bámulni.

Vajon be van lakkozva, hogy ilyen szépen áll? Vajon az Időkutató Intézetben fodrászok is dolgoznak? Elvégre nem mindegy, hogy milyen frizurával ugrálsz az időben, nem? Talán ezt is ott csinálták neki, mert komolyan olyan, mintha 1950-ből ugrott volna ide.

– Az én nevem Polgár Borisz – tagolta lassan, mintha teljesen hülye lennék. A száját figyeltem. Szép ívű ajkai voltak, csak a fogai tűntek egy kicsit kuszának. – Az ELTE Időkutató Intézetének vezetője vagyok. A Nemzetközi Időkutatási Szövetség megbízásából én fogom meghallgatni és lejegyezni, amit elmond a vallomásában – darálta gépiesen. – Szeretném megkérdezni, hogy tegeződhetünk-e.

– Miután végigkergetett hatvannyolcon, és majdnem megölte a barátomat, szerintem el sem kellett volna kezdeni ezt a hülye magázódást – csúszott ki a számon olyan gyorsan, hogy már nem volt időm gondolkodni megfelelőbb válaszon. Hiba.

Borisz markáns állkapcsával valami szitkot rágcsált el, aztán bökte csak ki:

– Rendben, legyen így. – Összekulcsolta a kezeit, és közelebb hajolt hozzám, át az asztalon. Tehát, Kincső! Budai Kincső – ízlelgette a nevem. – Született 2060. június 23-án Budapesten. Anyja neve Budai Barbara, apja neve Kardos-Czakó Kevin. Jól mondom, ugye?

– Jól – bólintottam, és ahogy nézett, hát nem is tudom. Valahogy kikapcsolt az agyam ide-oda zakatolása. Mintha hipnotizált volta.

– Szeretném, hogyha elmesélnél mindent, az elejétől fogva. Mióta kereskedsz illegális tárgyakkal? Hogyan vetted rá Gál Benedeket az időutazásra? Mennyi időt terveztetek 1968-ban tölteni? Milyen tárgyakat akartál ellopni? Kinél akartad értékesíteni? Miért választottad ezt az időpontot? Milyen rokoni kapcsolat fűz Czakó Demeterhez? Mit tudsz Varga Tamás haláláról? Mit csináltatok Budai Teodorral? És legfőképpen: hol van most Gál Benedek?

Komoly erőre volt szükségem ahhoz, hogy elszakítsam a tekintetem Borisz fekete szemeiről, és mikor ez végre sikerült, a fehér falat bámulva csak úgy pörögtek az emlékek a szemem előtt: Deme mosolya, szeplős arca, nyári vihar a Balatonon, a nagy, vörös vértócsa Deme cipője mellett, leánycopfok, úttörőnyakkendő, Benedek utolsó kézszorítása, a Lotto cigi orrfacsaró szaga, meg amikor Benedek azt mondta, hogy füstszűrős, és aztán azt ígérte, hogy találkozunk még.

– Kezdhetjük? – kérdezte Borisz.

– Igen, kezdhetjük.