A napfény lágyan simogatta a Monaco városának utcáit, ahogy Flavie Brunettel a régi játszótér felé sétáltam. Minden lépésnél felidéződtek bennem a gyermekkori nevetések és boldog pillanatok, amiket hajdanán együtt töltöttünk. A hinták, a csúszdák és a fák alatt mesélt titkok mind-mind a múlt varázslatos világához tartoztak, de most, ahogy felnőtté váltunk, a múlt és a jelen határvonalán álltam.
Charles és Arthur Leclerc már kiskoruk óta a legjobb barátaim voltak, a családjaink pedig nagyon szoros barátságban álltak egymással. Arthurral egy elég különleges, már szinte testvéri kötelék alakult ki közöttünk, de míg Arthur a legjobb barátom, sőt szinte a testvérem lett, addig titokban egyre inkább Charles iránt kezdtem el mélyebb érzelmeket táplálni. Egy időben ezt betudtam egy egyszerű gyermeki rajongásnak, ami majd idővel szépen lassan elhalványul, de amikor észrevettem, hogy majdnem minden ép és éber gondolatomat a Charlesról való ábrándozás teszi ki kénytelen voltam beismerni magamnak is a nyilvánvaló érzéseimet. Ezt az érzést azonban senki más nem tudta, még Flavie sem, aki szintén a legjobb barátommá vált az évek alatt. Mindig úgy éreztem, hogy ez a titkos vonzalom feszültséget okozhat a baráti körben, ezért mindent megtettem, hogy az érzéseimet gondosan elrejtsem mindenki elől ameddig csak lehetőség van rá.
Flavie, akit a velem köttetett barátság ereje kötött össze a Leclerc fivérekkel, ugyanannyira élvezte a közös időtöltést mint én, de sokáig még Ő sem igazán sejtette, hogy a szívemben milyen titkok is lapulnak. Még tisztán emlékszem, ahogy együtt játszottunk a régi játszótéren, és néha-néha Charles-ra pillantottam, akinek mosolya elérte a szívem legmélyebb zugát is, és attól a pillanattól fogva az egész napom egy igazi csodává változott. Ugyanakkor a vágy és a félelem keveredése nehéz terhet rakott rám; szerettem volna megosztani a titkomat ami annyira mardosta a szívemet, de attól tartottam, hogy ez örökre gyökerestől megváltoztatja a barátságunkat majd, és soha többé nem lesz már olyan, mint régebben.
Ahogy közeledtünk a játszótérhez, a régi emlékek szinte megelevenedtek előttem: a napsütésben futkosó gyerekek, a versenyek a csúszdán, és a fák alatt mesélt titkok. Ott álltunk, négy barát, egy közös múlt emlékével és egy ígérettel a jövőre, hogy soha nem feledjük el, honnan jöttünk. A játszótér nem csupán hely volt számunkra; egy varázslatos világ, ahol a barátságunk gyökerei mélyen belenőttek az életünkbe, és ahol a titkos vágyaim és érzéseim árnyékként követték mindennapjainkat.
„Emlékszel, amikor Charles meg akarta tanítani a biciklizésre?” – nevetett fel egyszer csak Flavie, miközben a napfény ragyogott a hajában. Az arca felderült a régi emlékektől, de én csak elpirultam. „Igen, és azóta sok minden megváltozott. Charles mindig is… különleges volt számomra.” Ahogy ezt mondtam, a gondolat keserédes érzést keltett bennem, mintha a múlt boldogsága és a jelen kétsége egyszerre törne rám.
Flavie megállt, és komolyan ránézett. „Tudod, hogy észrevettem, hogy amikor ő a közelben van, mindig zavarba jössz. Miért nem lépsz végre?” A szívem hirtelen megugrott. Miért is nem lépnék?
„Mert félek,” mondtam, és a szavak súlya nehezedett rám. „Mi van, ha a barátságunkat kockáztatom? Mi van, ha kiderül, hogy nem úgy érzi, ahogy én?”
Flavie bátorítóan megölelt, és éreztem, hogy a barátságunkra alapozva próbál erőt adni. „Rebecca, nézd meg őt! A flörtölés, amit csinál, nem csak véletlen. Még mindig fiatalok vagyunk, és a legszebb pillanatok a kockázatokból születnek.” Szavai zümmögtek a fejemben, mint egy újabb lehetőség, amit eddig csak titkoltam magam előtt.
Később ahogy közeledtünk a Leclerc testvérek házához, a szívem egyre hevesebben vert. Ott ült a verandán Charles, a középső Leclerc testvér, aki mindig is bátor volt, sőt talán néha az ostobaság határáig képes volt elvinni a bátorságát. A zöld szemei, mint egy smaragd drágakő most is ugyanúgy csillogtak, miközben minden pillantása szikrákat lobbantott bennem. Arthur, a csendes öccse, a háttérben állt, de én most mint ahogy mindig is csak Charlesra tudtam figyelni.
Amikor a nap végén mellé ültem a vacsoraasztalnál, a szívverésem felgyorsult. „Tudod, mit mondtak az öregek?” – kezdte Charles. „A nyári esték a legjobbak a titkok felfedezésére.”
Próbáltam megőrizni a nyugalmamat. „Talán néha jobban szeretjük a titkokat, mint a valóságot,” válaszoltam, és éreztem, hogy a szavak elérik őt. Az arca már túl közel került az enyémhez és a világ szinte teljesen eltűnt körülöttünk.
„Miért, van valami titkod?” – kérdezte halkan és sejtelmesen Charles, a mosolya közben teljesen elolvasztotta a gátakat, amelyeket oly régóta felhúztam a szívem elé a csalódásokból fakadó szívfájdalom elkerülésénen céljából. Szívem hevesen vert, úgy éreztem, hogy talán most jött el a pillanat, hogy most vagy soha.
„Talán… szeretnék kicsit merészebb lenni,” mondtam, és tudtam, hogy most elérkezett az idő, hogy kinyissam a szívem. Az érzés, hogy megosszam vele a titkaimat, egyszerre volt ijesztő és izgalmas.
A vacsora folytatódott, de én csak Charles-ra tudtam figyelni. Minden egyes pillantás, minden egyes mosoly egyre mélyebb nyomot hagyott bennem. Amíg a felnőttek a grill körül álltak, addig Flavie és én a kert sarkában ültünk, nézve a naplementét, ami aranyszínűre festette az eget.
„Rebecca, csak egy lépés, és lehet, hogy minden megváltozik,” mondta Flavie, és az ő szavai egészen mélyen megérintettek.
A szívem hevesen dobogott. Tudtam, hogy elérkezett a pillanat, amikor dönteni kell. A barátság határvonalán álltunk, és a lehetőségek tengerében úszva kérdeztem magamtól, miért nem lépek. Mert a legnagyobb félelmem nem az volt, hogy Charles elutasít, hanem az, hogy soha nem derül ki, mi lehetett volna.
Ahogy az égre pillantottam tudtam, hogy, ez a nyár minden eddiginél másabbnak ígérkezik, és tudtam azt is, hogy a legnagyobb kihívás nem a kockázat, hanem a bátorság lesz. Mert a legszebb történetek néha a legnagyobb félelmekből születnek, és talán itt az ideje, hogy én is merjek lépni a saját boldog Charlessal töltött jövőm felé.
