Titkunk szerelme ( criminal minds fan fiction)

11. rész | Az élet ment tovább |

"Azt mindig elfelejtjük, hogy milyen jó érzés, ha egyszer végre kiderülnek a titkaink. Akár jó, akár rossz, de legalább kiderül, ha tetszik, ha nem, és ha a titkod egyszer kiderül, már nem kell többé mögé bújnod. Az a baj a titkokkal, hogy mikor uralni véled őket, elszabadulnak."

-Grace klinika c. film

(Spencer szemszöge)

Igen az élet ment tovább. Nem állt meg azzal, hogy majdnem meghaltunk Bree-vel, sem a hegekkel és vágásokkal amiket szereztünk a fogva tartásunk alatt. Bár a rémálmaim megmaradtak az este miatt de kezdtem ollyanná válni a pszihiháterem segítségével, mint az eset előtt, de Bree. A szívem szakad meg, ahogy ránézek tudva, hogy ha tudnék is nem fogadná el a segítségemet. Úgy viselkedik, mint egy zombi. Bejön ötkor és tízkor mikor már a takarítók is végeztek összeszedi a cuccát és hazamegy. Hétvégén is bejár, már 5 ügyet megoldott 2 hónap. A csapattal nem jöhet el megbízásokra ahogy én sem ezért az irodából segít a többieknek, és a további rendőröknek és FBI-osoknak.

-Bree, jól vagy?- kérdezem ezen a héten már vagy századjára, de a válasz persze ugyanaz.

-Igen, köszi.- mondja fel sem nézve színtelen hangon. De most már nem bírom így látni.

-Tudom, hogy nem vagy jól. Tudom mit érzem, legalábbis egy részét. Mikor elrabolt egy többszemélyiséggel rendelkező ember. -veszek szaggatott levegő majd folytatom.-  Három percig halott voltam az egyik személyisége miatt, addig míg a másik újra nem élesztett. Persze az egészet élőben közvetítette a csapatnak a neten. Ezután visszaszoktam a drogokra. A munkába temetkezte, hogy elfojtsam az érzéseim, pont ahogy te. Ha beszélni szeretnél, vagy csak egy ember akinek megnyílnál, hívj és repülök.- Valami történik, mert felpattan és a táskájával a kezében, hatalmas léptekkel kisiet az épületből. Hagyom elmenni úgy érzem csak rontanék a helyzeten.

(Sabrina szemszöge)

Hazarohanok. Próbálok nem sírni, de hasztalan. Szagattottan lélegzem miközben zokogok. Eddig nem sírtam. Eddig nem bántottam magam. Eddig...

Kopognak az ajtómon. Sietve legragasztom gyengeségem bélyegjét. Gyávának és legyőzöttnek érzem magam de ezzel majd késöbb foglalkozom. Egy melegítőben és egy pulcsiban nyitok ajtó. Spencerrel találom szembe magam. Egy telefont nyújt felém. Az én telefonomat.

-Az irodában hagytad.

-Köszi, hogy elhoztad, de nem kellet volna.- köszönöm meg majd csuknám is be az ajtót, de a lábával megakadályozza a műveletet:

-Beszélgetni jöttem.

-Mondtam már, hogy jól vagyok.- sójatottam fel, de miután nem tágít beengedem.

Lelülünk a kanapéra. A kis asztalon még a gőzőlgő kávém van ezért kézbevéve azt halkan beszélni kezdek.

-Tudod igazából nem is a sebek és a vágások fájtak a legjobban, azok múlandók. A mentális része  maradt meg. A hajamat gyerekkoromban apám  mikor.- szaggatottan felsóhajtok.- elsőnek megerőszakolt, levágta a hosszú hajam,  és mikor ellenkeztem megvert. Mikor végre leéretségiztem  elmenekültem rómából mivel ott éltünk, Torinóban ismerkedtem meg Will-lel és Ryan-nel. Mikor Lorenzoval jártam manipulált és fenyegettett. De szerencsére mikor felvettek BAU-hoz akkor szakítottam és menekültem. Megint. Ennyi a sztorim.- még beszélgetünk egy kicsit majd induláshoz készülődik.

-Elmehetek a mosdóba?- kérdezi kínosan amire bólintok. Elindul a helyiség felé, mire tudatosul bennem. Előlhagytam a pengét és a vért sem takarítottam el. Utána sietek de már túl késő.

Várom a véleményeket