Szíveink, színeink

- 3 -

Az ablakon át az őszi ködöt figyelve ücsörögtem azon a barna bőrkanapén, miközben próbáltam nem megállapítani, hogy mennyire magába szívta már a füstszagot. Nem is számítottam másra.
Másodszorra voltam itt az utóbbi két hónapban, és most se tudtam megmagyarázni, hogy igazából miért vagyok itt, de már csukott szemmel is eltalálnék ide - régen voltam Szentendrén ezen alkalmakon kívül.
Sok minden megváltozott.
Nagyon sok minden.
- Megvan még a gitárod? - mosolyodtam el furcsán, vegyes érzelmekkel magamban, ahogy kiszúrtam az annyiszor látott hangszert gyerekkoromból, amikor Apa bejött a lakása nappalijába.
- Húsz éve megvan.
Apának az alkoholon és a dohányzáson kívül egy nagy szenvedélye van, és az a gitározás. Most, hogy alkoholt nem fogyaszhat, ez a másik kettő nőtte ki magát még az eddigieknél is jobban.
Tényleg nem tudom, hogy miért voltam itt, egyszerűen csak eljöttem magyarázat nélkül, és Apa se kérdezte meg, hogy miért jöttem ide. Csak itt voltam.
Végignéztem, ahogy Apa leül ugyanarra a sarokkanapéra, amire én is. Látszik rajta, hogy sokat romlott az egészségügyi állapota azóta, hogy utoljára nálunk lakott volna, de még azóta is látok rajta változásokat, hogy összevesztem volna vele áprilisban a kórházban.
Szinte teljesen ősz lett a haja, talán kevesebb is és vékonyabb szálú. Nem telt el annyi idő ahhoz, hogy elhiggyem, hogy ez csak a kora miatt van. Idősödött az arca, ráncosodott a kézfején is. Megkockáztattam volna, hogy alacsonyabb is lett, összement, és fogyott is azóta, hogy bekerült tavasszal a kórházba. A törött keze még nem gyógyult meg teljesen, csak ő próbálta ezt nem tudomásul venni és ugyanúgy folytatni mindent, mint azelőtt. Vagyis nem mindent, mert nem ihat a gyógyszerei miatt, amit eleinte biztos sokszor megszegett, emiatt volt is, hogy súlyosan visszaesett az állapota, többet kellett orvoshoz járnia és visszakerült a kórházba, ezért azóta hellyel-közzel betartja az alkoholtilalmat, ehelyett viszont sokkal többet dohányzik. Nem hinném, hogy ez jó megoldás lenne, de van az a szint, amikor már nincs jó megoldás.
Meg szokott szédülni néha. Minden apró mozdulatát észreveszem, és mindegyik arról árulkodik, hogy sokkal gyengébb a szervezete, mint korábban. Az az erő, amit korábban képviselt, már csak a szavain keresztül képes megmutatkozni, ami általában képes elfedni, hogy testileg valójában már sokkal törékenyebb, mint azelőtt, de én figyelem és látom rajta.
Meglepetésemre ugyanott dolgozik, mint ahová tavasszal vették fel. Talán ő is érzi, és mérlegelte, hogy nincs most olyan állapotban, hogy megengedje magának a felelőtlenséget, vagy az instabil anyagi körülményeket, főleg, hogy ezt a munkát jobbára otthonról kell végeznie, így nem terheli meg annyira, és a fizetése is jó. Apa nagy tudású ember, tapasztalt a munkájában és a büszkesége nem is engedné meg, hogy olyan állása legyen, ahol nincs megbecsülve, ha már elhelyezkedett. Nála általában az elhelyezkedés-résznél hiányzott a motiváció, így viszont nem lep meg, hogy jó munkát talált magának.
Azt is tudom, hogy összeveszett a családjával, egyedül él, nem jár el kocsmába, nem jár el sehova, csak ő van, a gitárja, a dohányzás és az egészségügyi problémái. Sokkal hamarabb elfárad, mint régen. És magányos. Tudom, hogy magányos. Teljesen egyedül maradt.
Pedig Apa soha nem volt visszahúzódó, mindig társasági ember volt, szeretett emberek között lenni. Anya szerint fiatalkorában is igazi extrovertált volt, sokat volt a barátaival, sokat bulizott, sokan szerették. Nem tudom, hol vannak Apa barátai most, azok, akik nem kocsmai ismerősök voltak csupán. Leginkább valahol a távoli múltban. De az biztos, hogy nem itt.
Talán ezek a gondolatok vezettek ide mindkét alkalommal, nem tudom, de őszintén, akármennyire is fájt a szívem, és saját magamat se értettem, hogy mit keresek itt, ahogy Apára néztem, aki a kanapéra leülve csak lehunyta a szemét egy pár másodpercre a fáradtságtól, egy pillanatra megjelent bennem az az empátia, ami valószínűleg ide hozott, és amit senkinek nem tudok elmagyarázni úgy, hogy megértsen.
Nem mindent lehet kívülről megérteni.
És őszintén, minden alkalommal, amikor empátiát éreztem magamban, eltöltött egy kicsit az az érzés is, hogy igen, éppen ezért nem vagyok olyan, mint ő.
Én képes vagyok ilyenre.
- Nem akarsz gitározni egy kicsit? - kérdezte Apa, miközben felrakta a lábát a dohányzóasztalra a szemeit pihentetve.
- Nem, most nem - válaszoltam őt nézve - Te?
- Ha ideadod.
Nem akadtam ki azon, hogy engem ugráltott, mert ránézésre is nagyon meggyötört és fáradt volt, úgyhogy komótosan felálltam a kanapéról és odahoztam neki a gitárját a nappali másik oldaláról.
Ahogy Apa kezébe került a gitárja, egyből elkezdte pengetni, én pedig a kanapé támlájának döntve a fejem, néztem őt, ahogy játszik.
A szívemben kislánynak éreztem magam, annak a kislánynak, akik ugyanilyen csodálattal nézte az apukáját, amikor gitározott.
Csak egy valakit ismerek, akivel kapcsolatban azt láttam, hogy a nyomába ér apukámnak. Elszorult a szívem, ahogy eszembe jutott.
- Mutathatok egy darabot? - kérdeztem Apától hirtelen.
- Mindent ismerek, amit te is.
- Nem, ezt nem fogod.
Apa kifejezéstelenül odaadta a gitárját, előre elkönyvelve, hogy úgy se lesz igazam.
Nagy erőt vettem magamon, majd elkezdtem játszani egy darabot, azt az egyetlent, amiért mostanában elő szoktam venni a gitáromat néha, ha van időm.