Vadvér (Carmen x Ambrózy báró esetei ff.)

1.rész

-Hagyj már Inmar, nem megyek el a jósnődhöz! Értem én, hogy te jó viszonyt ápolsz vele, talán túlságosan is, de nekem nincs rá szükségem! - nevetett José, miközben a tükörben igazgatta a nyakkendőjét. Barátja ráborult a vállára és megrázta őt. Gyerekkoruk óta jó barátok voltak, együtt nőttek fel, és együtt váltak a város legkiválóbb rendőreivé, egymás életének szerves részei voltak.

-Csak most az egyszer, José, kicsit rugaszkodj el a földtől, és engedd el a fantáziádat! - győzködte, José beletúrt barna, napszítta hajába, és nemcsak az ajkai, kék szemei is mosolyogtak.

-Nem hiszek a jövendőmondásban.

-Akkor mégis miért félsz tőle? - Inmar kihívóan felhúzta a szemöldökét, és José szívébe rossz érzés nyilallt. Mitől is fél? Mit mondhatna neki egy kisvárosi, egyszerű jósnő, amikor épp élete legboldogabb napjára készül, a világ leggyönyörűbb nőjével? A rossz érzés tovaillant, és José beadta a derekát.

-Nem bánom, na, vigyél el ehhez a nőhöz! - ingatta a fejét, mire Inmar büszkén, felderült arccal veregette meg José vállát. A két férfi jókedvűen beszélgettek az úton, amikor hirtelen egy nő ütközött Josénak, annyira rohant, hogy majdnem feldöntötte az erős férfit.

-Elnézést! - motyogta José, és bár egy pillanatra találkozott csak a tekintetük, José szíve akkorát dobbant, hogy félő volt, Katarina szobájáig elhallatszott a hangja.

Mintha a végzettel nézett volna szembe.

-José!...José! - José mire magához tért Inmar türelmetlen hangjára, a nőt már elnyelte a reggeli piacra igyekvő tömeg.

-Jövök már... jövök... - motyogta José, és megrázta a fejét, elűzvén a fejéből a nő emlékét.

A jósda egy koszos épület aljában volt, ahová egy jól szituált ember nemhogy nem lép be, de messziről el is kerüli. José ezért sem értette, hogy Inmar miért pont itt keres szerelmet, amikor keresne bárhol máshol a világban.

A szűk odúban ült egy nő egymagában, és csak némi gyertya pislákolt az arca előtt. A levegő dohos volt és nehéz, és Josét megint az a rossz érzés kerítette hatalmába, mint otthon.

Nem kellett volna idejönnie.

De már nem volt mit tennie, Inmar a vállánál fogva lenyomta őt a székre és ő maga is mellé ült.

A jósnő - a jósnőkről szóló sztereotípiákkal ellentétben - fiatal volt, szőke hajára barna, western lovas kalapot vett, és hozzáillő bőrkabátot. Szinte észre sem vette a füstölők és tömjén ködjében Inmart, viszont Josét annál inkább, szinte megszállottként bámult rá, és kapta el azonnal a karját.

-Fiatalember, jól vigyázz, milyen útra lépsz... homály a sors, az út, nem sejti senki a végét, de én mégis látom, hogy rád nagy veszedelem vár, és ha rosszul döntesz, saját magad áldozata leszel! Járt utat járatlanért el ne hagyd, mert ez örök kezdet és vég! - kántálta a nő vérfagyasztó hangon, és szavai José minden porcikáját megrázták, a csontjáig hatoltak. Amikor összeszedte az erejét kissé, kitépte a karját a nő karmai közül, és úgy felugrott, hogy feldöntötte a székét.

-Én nősülni készülök, össze fogom kötni az életemet azzal a nővel, akiért gondolkodás nélkül a halálba mennék! Nincs másik út, ezen kell és fogok is járni, nem érdekel, hogy egy magafajta boszorka mivel próbál megrémiszteni! Számoljon egy alapos ellenőrzésre a napokban, majd meglátjuk, kitalálja magát nagy veszélyben! Adiós! - dühöngött, és anélkül, hogy megvárta volna barátját, elviharzott.

-Ezt mégis miért kellett? Nem tudtál volna valami szépet mondani a pénzedért? - lökött oda pár érmét Inmar feldúltan és a barátja után sietett.

A jósnő utána lépett, és az ajtóból nézte, hogy próbálja Inmar útközben megbékíteni Josét.

-Örök kezdet és vég... -suttogta, és José megborzongott, pedig már nem is hallotta a nő hangját.