Szíveink, színeink

- 7 -

Szeretem a hosszú utakat. Talán már korábban elmondtam magamról, de az az ember vagyok, aki hamarabb végigül egy harmincöt perces buszutat, mint hogy húsz perc alatt eljusson a-ból b-be átszállásokkal. Szeretek egyedül lenni, és bár a tömegközlekedési eszközökön fizikailag mindenhogy vagyok, csak egyedül nem, az emberek többsége zenét hallgat és elvan magával, így valójában mégis egyedül vagyok.
Az edzésemre tartó villamosút pedig pont ilyen út szokott lenni, és ez mindig ad egy kis motivációt, amikor el kell indulnom otthonról. Bár tegyük hozzá, jobban ki tudtam volna ma élvezni, ha az út alatt azt csinálhattam volna, amit szeretnék, nem pedig tanulok, hogy ne este kilenckor kelljen otthon, de hát valamit valamiért.

- Sziasztok - köszöntem általánosságban, amikor beléptem az öltözőbe edzés előtt.
- Helló - köszönt vissza a többi lány, majd tovább öltöztek, beszélgettek egymással vagy telefonoztak az edzés kezdetéig.
A bő, fekete farmeremet átvettem a táncos gatyámra, a szűk hosszúujjúmat pedig a válogatott csapat egyenpólójára, amit edzéseken szoktunk hordani. Eleinte szokatlan volt, hogy edzésekre is egyenfelső van, mert valahogy eddig egy tánccsapatban se volt ez ekkora szempont, amiben benne voltam, de igazából nincs vele problémám, és valójában jó dolog. Kicsit mentálisan is összehozza a csapatot az, hogy egységesek vagyunk, jót tesz a csapatszellemnek. Legalábbis én így érzem.
Két hónapja járok ebbe a tánccsapatba edzésre, de őszintén, alig tudtam beszélgetni vagy ismerkedni a többi lánnyal. Majdnem harmincan vagyunk, ami sok, főleg, hogy edzésekre gyakorlatilag csak beesünk, mindenki suliból, különóráról, egyetemről, a rohanásból, kihajtjuk a belünket, az ötperces ivószünetekben az energiánkat szedjük össze, edzés után pedig rohanunk tovább. Egyedül a fellépések nyújtanak lehetőséget az ismerkedésre, de ott meg jobbára mindenki azzal van elfoglalva, hogy maximumot nyújtsunk, ott is rohanunk ide-oda, próbára, öltözni, sminkelni, hajat csinálni, nyújtani, főpróba, technikai próba, beállás megnézése a színpadon, fotózkodás, futva egy-két falat bedobása, hogy ne ájuljunk el, aztán várakozás a sorunkra, többi produkció megnézése, ha van, visszaöltözés, elpakolás, és ezzel nagyjából el is mennek ezek az alkalmak. Ilyenkor a huszonöt-harminc emberből mindenki maximum két-hárommal van együtt, akikkel segítenek egymásnak az előkészületekben, meg együtt mennek kávézni, vagy ilyesmik. Jó, ha tíz lánynak tudom a nevét a csapatból, pedig nincs baj a névmemóriámmal. Azt tapasztaltam, hogy azoknak a tánccsapatoknak, akiknek kevesebb fellépése van, mondjuk félévente egy-kettő, ezek sokkal közösségépítőbb alkalmak, mert egyszerűen különlegesebb élmények és nem csak a rohanásról, meg a maximalizmusról szól az egész. Nagy rajtunk a nyomás, a közönségeink által, az edzőnk által, és mi is nagy nyomást helyezünk magunkra.
Nem azt mondom, hogy nem élvezem ezt, vagy hogy rossz lenne, csak más, mint az eddigiek. Teljesen más, mint amikben eddig részt vettem. És persze, elképesztő élmény ennyi fellépésen részt venni, EB-re készülni, ilyen szinten űzni ezt a sportot, és jó érzés, hogy tényleg profinak kezelnek, ilyen szempontból túlzás nélkül egy álom vált valóra, mert most aztán igazán lehetőségem lehet kiteljesedni ebben, csak ezzel egyszerre meg nagyon megterhelő tud lenni, fárasztó és tényleg nagy a nyomás. Meg ami nekem kicsit hiányzik, a szorosabb kapcsolat egymással és az edzővel. Valahogy nincs meg az az otthonos érzés, ami persze, nem elvárható, egy profi válogatottról van szó, nem egy sima táncos szakkörről, szóval nekem kell csak hozzászoknom.
A másik gondolat, ami gyakran megjelenik még bennem, hogy a mi tánccsapatunk feladata gyakorlatilag a show-csinálás. Show-csinálás a fellépéseken, a flashmobokon, a meccs félidejében, kedvcsinálókon, mindenhol. Látvány, látvány és látvány. Színes pompomok, szalagok, akrobatikus elemek, együttes mozgások, fények, térformák, pörgős zenék, csillogó ruhák, flitterek, masnik, figyelemfelkeltés. És lehet, hogy csak a fentebb említett szoros kapcsolat hiánya és a mindenben a rohanás okozza bennem az érzést, hogy egyelőre ez a táncolásomnak a legkevesebb érzelmet tartalmazó fejezete, nem tudom. Minden táncstílusban, minden közegben, ahol táncoltam eddig, találtam valamit, amiben ki tudtam fejezni önmagam, ment a hiphop-ban, ment a latintáncban, a balettban, a kortárs táncban. Ebben még meg kell találnom azt a valamit, amin keresztül ez megy, de lássuk be, nyomás alatt, ekkora létszámmal, felszínes kapcsolatokkal, rohanásban, pörgésben, a nagy show-gyártásban ez nehéz feladat. A látványosság kifelé megy. Az érzelmek belül vannak. Emiatt még nem sikerült művészi szempontból rákapcsolódnom erre az egészre, egyelőre csak egy óriási kihívás ez az egész, ami minden alkalommal letesztel és próbálom a legjobbat nyújtani magamból.