Szíveink, színeink

- 9 -

A hétvégém pörgős volt.
Szombat délelőtt brutális edzésem volt, hosszabb is az átlagosnál a vasárnapi fellépés miatt, ráadásul egész végig videóztak minket egy kisfilmhez valami tévébe, ami miatt a kamerákkal rögzített edzés után nem is mehettünk haza egyből, mert interjúkat csináltak velünk és előre meghatározott klipeket is le kellett forgatni hozzá.
- Kérhetünk most egy olyat, hogy körben ültök, beszélgettek és együtt nevettek? - kérdezte az egyik tévés, mire csak pislogtam egyet magam elé és csináltam, amit a többiek.
A kisfilm egy "átlagos" edzésünkről készült, azt bemutatva, hogy milyen profik és elhivatottak vagyunk, milyen keményen küzdünk, és milyen máshoz nem fogható közösségi munkában van részünk, ami minden nézőt ösztönöz majd arra, hogy csatlakozni akarjon ide.
Látvány. Látvány. Látvány.
Egyébként engem is elkaptak egy interjúra edzés után, aminek nem örültem túlzottan, tekintve, hogy épp a halálom szélén voltam, szerettem volna hazasietni, mert még sok dolgom volt és borzasztóan néztem ki, izzadt voltam, a hajam szanaszét, szóval katasztrófa volt, ráadásul tényleg szó szerint elkaptak, odébbhívtak és már ment is a felvétel, összesen annyira volt időm, hogy kibontsam a hajam. Még egy korty vizet se tudtam inni.
- Mi motivál téged az edzéseken leginkább? - kérdezte a riporter, majd felém tartotta a mikrofont, én pedig próbáltam a szemébe nézve válaszolni, anélkül, hogy a kamerásra néztem volna, aki frusztrálóan közelről vett fel.
Gondolkodási időm se volt, úgyhogy csak bemondtam az első választ, ami eszembe jutott.
- Talán... - igazítottam meg a hajam, miközben kifújtam egy adag levegőt, mivel két perce még intenzíven edzettem - A kihívások. A küzdés.
- Elégedettséggel tölt el, ha sikerül feszegetned a saját határaidat? - kérdezte a riporter, majd visszatartotta felém a mikrofont.
- Igen, igen - bólogattam, miközben zavartan össze-vissza cikázott a tekintetem, és azt se tudtam, hova nézzek - Meg kell ütni egy szintet, el is várom magamtól, hogy megüssem, ezért nyilván... jó érzés, ha sikerül - válaszoltam jobb híján, de egyáltalán nem voltam ott fejben, minden annyira gyorsan történt.
- Bemutatnád nekünk a stílust, amiben táncoltok?
- Mármint, szóban? - kérdeztem vissza összezavarodva, mert olyan furán tette fel a kérdést, mire a riporter nevetett egyet.
- Leginkább - válaszolta a riporter jókedvűen, mire én is nevettem egyet magamon, mivel nem tudtam, hogyan mentsem másképp ezt a helyzetet, úgyhogy így oldottam meg.
- Igazából attól függ, hogy mit táncolunk, hogy mire készülünk - mondtam, igyekezve összeszedni a gondolataimat - Show-tánc, jazzbalettes alapokkal, de volt már olyan fellépésünk, ahol például szinte már cheerdance-es irányba mentünk el, pompomokkal, mert ezt kívánta meg a közeg. Alkalomtól, közönségtől és terepviszonyoktól is függ, hogy milyen koreográfiával készülünk, nyilván egy szabadtéri felvonuláson, a betonon másmilyen táncot adunk elő, mint egy színpadon vagy egy focipályán. Emiatt elég sokszínű a munka, sokszínűek az edzések, és sokféle kihívást tár elénk, ami igazán... izgalmassá teszi ezt az egészet - zártam rövidre.
Nem arra mentem, hogy az őszinte véleményemet mondjam, hanem arra, hogy jó riport legyen és olyan képet fessen le a csapatról, amit mindig máskor is elérni igyekszünk. Show, látvány, csillogás.
Mint mindig.
- Ez tényleg nagyon érdekesen hangzik - emelte magához a riporter a mikrofont, mire bólogatva egy mosolyt erőltettem az arcomra, mint ha éppen friss lennék és üde, és nem az járna a fejemben, hogy hagyj szabaduljak el innen - És téged, személy szerint mi fog meg a táncstílusotokban?
Semmi baj, hogy pont most mondtam el, hogy mindig más, ezért ez nem egy értelmes kérdés.
Egy pillanatra azt éreztem, hogy ez a gondolatom egyértelműen átsuhant a tekintetemen is, de aztán erőt vettem magamon és felvettem a lelkes stílusomat, amíg a riporter folytatta a kérdést.
- Mi teszi neked szenvedéllyé ezeket az edzéseket? - kérdezett tovább a riporter, mire egyből az anyukámmal folytatott beszélgetésem jutott eszembe, mint minden edzésen azóta - Mert feltételezem, az neked, ha már idáig eljutottál.
- Persze, abszolút - bólogattam, miközben éreztem, hogy megjelenik bennem az piros, elbizonytalanodó érzés.
- A táncotokban mi hordozza magában az önkifejezésedet?
Feltette az összes, egybetartozó kérdését, amit összeszoruló gyomorral hallgattam, majd odatartotta felém a mikrofont, hogy na, erre most adjak valami nagyon őszinte, gyönyörű választ.
Ahogy felém tartotta a mikrofont, meg akartam szólalni, de először egy szó se jött ki a torkomon. Leblokkoltam.
Hirtelen fogalmam se volt, hogy mit mondjak.
Zavartan, szétcsúszva néztem a riporterre, majd a kamerásra, aki folyamatosan videózott, ami csak fokozott a stresszemen.
- Öhm - szólaltam meg végül, abban a pillanatban, amikor a riporter már elvette volna tőlem a mikrofont, de ezt meghallva visszatartotta hozzám - Jó érzés azt látni a közönségen, akik előtt fellépünk, hogy élvezik, amit látnak.
Semmi jobb nem jutott eszembe.
A riporter még mindig előttem tartotta a mikrofont, amiből értettem, hogy többet hallgatna, úgyhogy a saját érzéseimet és véleményemet teljesen félretéve valamit rögtönöztem. Azt se tudtam, hogy értelmes dolgokat mondok-e, csak mondanom kellett valamit.
- Minden előadásunk alapvetően egy show, amiben minden nagyon pörgős, meg energikus, és ilyenkor nem is olyan érzésem van, hogy egyes táncosok vagyunk, hanem együttesen vagyunk egy... csapat, ami együtt lép fel, és együtt vagyunk a látvány, ami... nagyon összekovácsol minket és mindenkit olyan érzés tölt el, hogy igen, én tartozom valahova és együtt meg tudjuk csinálni, ami... szuper érzés.
Éreztem, ahogy minden egyes szavammal távolodok el az őszinteségemtől, úgyhogy ezen a ponton már el is engedtem, hogy ez a riport tényleg rólam szóljon, én csak egy ember voltam, aki tovább építi ennek az egésznek az illúzióját.
- És a csapatként való előadásokban hol kap helyet az önkifejezés mégis? - kérdezett rá a riporter, mire a kezeimet már annyira összeszorítottam a stressztől, hogy kifehéredtek az ujjaim.
- Ott, hogy... - próbáltam valami értelmezhetőt kinyögni - Érezzük, hogy minden egyes csapattagra szükség van ahhoz, hogy ez együtt működjön. Mindenkinek bele kell tennie a saját részét, a saját testét-lelkét, és tulajdonképpen ez is ugyanolyan önkifejezés.
- Akkor is, ha alapvetően ebben az esetben nem is a saját érzéseiteket fejezitek ki? Ha már a látványt és a közönség szórakoztatását említetted.
Ekkor már azt mérlegeltem, hogy ha mégegy kérdést feltesz, elfutok.
- De, kifejezzük - válaszoltam szétcsúszva - Különben nem tudnánk eltáncolni semmit, ha nem raknánk bele önmagunkat. Csak azt élvezi a közönség igazán, ami őszinte és szívből jön.
Nem, ez egyáltalán nem így van.
- Mivel motiválnál más, kezdő táncosokat, akik esetleg azt fontolgatnák, hogy ők is szeretnének olyan szintre eljutni, mint ti? Milyen tanáccsal látnád el őket?
Ezt a kérdést egy pillanatra átgondoltam, majd ezúttal már őszintén válaszoltam.
- Hogy figyeljenek arra az érzésre, hogy mi az, ami szenvedéllyé teszi nekik a táncolást, és azt semmiképpen ne hagyják elveszni.
Ahogy ezt kimondtam, egyből megjelent valami furcsa érzés a szívemben, amin az egész környezet, a nagy próbaterem, a körülöttem lévő gyakorlatilag idegen emberek, a sarokban lévő, csillogó pompomok, vagy az itteni levegő, minden csak nyomott egyet.
- Rendben, köszönjük. További jó táncolást - köszönt el tőlem a riporter mosolyogva.
- Köszönöm - mosolyogtam vissza, majd ezzel véget ért a felvétel, én pedig percekig csak kerestem a választ arra, hogy ez mégis mi volt.