Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Hallgatjuk, Doktor úr! - Epilógus

Ward rosszat sejtett. Valami történt, de fogalma sem volt, mi. Látszólag minden ugyanúgy folyt tovább megszokott medrében, ahogy addig. A szolgák  udvariasan viselkedtek velük, de emellett fagyosan és távolságtartóan is. A Fő nem kereste fel őket az utóbbi időben. Igaz, legutóbb, amikor találkoztak, azt mondta Loire-nak, hogy elszólítják a Szigetek dolgai. És azóta feléjük sem nézett. Még csak nem is üzent. Loire felől sem érdeklődött.

A Lény sem lépett kapcsolatba velük, makacsul hallgatott. Mondjuk, Ward ezt betudhatta volna annak, hogy minden készen állt az aznap estére, hiszen a legutóbbi kiruccanásakor mindent elintéztek. Szívesen felsóhajtott volna, ha tud. Aznap este lesz a nagy pillanat, ami után Loire-nak végre mindentől nyugta lesz. És ha minden jól megy, végre neki is. Elmerengett azon, hogy talán azt kellene kérnie a Lénytől, hogy szedje darabokra, vagy zúzza porrá, hogy még egyszer ne lehessen feltámasztani. És akkor a világ is visszatérne a rendes kerékvágásba.

Tovább merengett, rossz előérzetét nem magyarázta az aggodalom amiatt, ami rájuk várt még. Loire-ra pillantott. Riasztóan nyugodtnak tűnt. Ha őszinte akart lenni magához, ő is furcsa volt az utóbbi időben. A férfi nem tudott volna rábökni, mit talált benne annak, valami egyszerűen nem stimmelt vele kapcsolatban. És semmit sem tudott kiszedni belőle, hiába próbálkozott.

Aznap reggel is ébredés után... Ward rákérdezett, mit álmodott, mert egyértelműen leolvashatóak voltak rajta az éjszaka nyomai. Mégis csak annyit tudott kicsikarni belőle, hogy rosszat álmodott, és nem képes beszélni róla. Onnantól kezdve viszont úgy viselkedett, mintha minden tökéletesen rendben lenne, és történetesen nem is a mágusok Fő Szigetén lennének ki tudja milyen veszedelmek között.

Loire-t szemmel láthatóan nem zavarta az az elszigeteltség, amiben tartották őket, ahogy az sem, hogy a Lény hozzá sem szól. Talán még élvezte is ezt a viszonylagos nyugalmat. Sőt, reggeli után előszedte a Hallgatjuk, Doktor Úr! könyvtárból elhozott kötetét a parketta lécei alól, ahova korábban rejtette. Ward emlékezett rá, hogy meglepte, amikor rejtekhely keresés közben, a parketta magától szétnyílt, felajánlva, hogy Loire oda dugja a könyvet.

Arra viszont rákérdezett, hova lett a saját koszos, zsíros, szakad, gyűrött és legnagyobb jóindulattal is saláta példánya. Azt a sajnálkozó választ kapta erre, hogy valahol elveszett. Kieshetett a koszos kabát zsebből, mert amikor a hajón egyik viszonylag éber pillanatában átnézte a zsebeit, már nem volt meg.  

– Most komolyan olvasni akarsz? – mérte végig a lányt, amikor az kényelmesen elhelyezkedett a kanapén.

– Úgy terveztem – emelte iszapos zöld tekintetét Wardra. – Zavar valami?

– Külösebben semmi – vonta meg a vállát a férfi –, csak unatkozom.

– Mostanában sokat unatkozol. – Nem volt semmi hév vagy indulat ebben a kijelentésben, Loire egyszerűen csak egy tényre mutatott rá.

– Tudod, az olyanok, akiknek már semmi közük sincs az időhöz, mert valakik jóvoltából egy egész örökkévalóság a rendelkezésükre áll, kissé másképp tűrik a tétlenséget.

A lány erre nem felelt. Igaz, megremegett a szája széle, mintha meg akarna szólalni, de mégis csöndben maradt. Ward felvonta a szemöldökét. Ezt értette az alatt, hogy furcsa. De ez a viselkedés csak olyan leheletnyit tért el az átlagos Loire-tól, hogy a férfi nem lehetett biztos benne, nem csak belelát dolgokat. Csak az a fránya rossz előérzet, hogy titkol valamit. Ezért inkább taktikát változtatott. Lehuppant a lány mellé, és a combjára feküdt. Ha már úgysincs jobb dolguk, miért ne játszhatná el, hogy él, és minden rendben?

– És miért akarsz olvasni? Azt hittem, mostanában a Lény mindent megmutat neked, amit látnod kell arról a kettőről – nézett fel fakó borostyán szemekkel Loire-ra.