Akkor, és mindörökké [2D x OC]

🎤 II. Fejezet 🎤

Az éjszaka, majd aztán kora hajnali órák folyamán lehullott vékony hóréteg a nap közepére tökéletes barna lucsokká avanzsált át az aszfaltozott utakon mindenütt merre szem ellátott, ami egy meglepően elbaszott érzéssel párosult a számomra.

Február végét tapostuk és mégse nagyon láthattunk bizonyos napokon többet a saját orrunknak hegyénél. A heves hótűzdelte záporok atájt olyan szinten elszaporodtak egészen országszerte hogy még a legkiemelkedőbb időjáráselőrejelzések is megszűntek abban az időszakban kiszámíthatónak létezni. Tavasz még csak távolról sem nagyon került kilátásba.

Az utolsó pár 10 métert már abszolút hunyorogva sprinteltem végig, az egészen addig a pontig stabilnak mondható széliránynak hirtelen bekövetkezett változásával ugyanis éppen hogy a gatyámból nem fojt csak a víz mikor is végre valahára sikerült az iskola belterébe belépnem. Úgy arcon lettem locsolva mint annak a rendje.

A körém gyűlő fűtött levegő érzésre egy teljesen másik világba röpített egyik pillanatról a másikra. A fejhallgatóm mindeközben továbbra is ontotta magából elmémnek erőteljes nyugtatóját a Silent Running formájában.

"..There's no way out of here
In the labyrinth I disappear.."

A sorok a fejemben úgy visszhangoztak minthogyha legalábbis egy nagy belmagassággal megáldott templomnak falain belül eresztették volna el a kósza dallamfoszlányokat szabad szárnyra. A lényemre alászálló mélyről jövő fáradtság pedig a meleg hatására akkor kezdte el csak igazán aktivizálni önmagát.

 
  A falra felszerelt óralapot bámultam. Szinte már-már kényszeresen szuggeráltam az üveglap mögött megülő mutatókat hogy mozgassák már magukat ugyan csak egy nagyon kicsivel hevesebben.
Ámbár nyilvánvalóan a próbálkozásom teljességgel hiábavalónak bizonyult. Az idő magát teljesen megmakacsolva kullogott mint alultáplált ólommadár, és mivelhogy a tanórák alatt az egyetlen kapaszkodómtól is meg lettem fosztva a zenehallgatás lehetetlenségének képében egy jelképes idő letelte után már valóban is kezdtem úgy érezni magamat mint aki bizonyosan időhurokba keveredett valamilyen úton - módon.

Az este nem igazán sikerült egy normálisat aludjak. Sőt, ami azt illeti akkor már legalább fél éve is lehetett annak hogy egész egyszerűen mondva képtelenné váltam a normális kaliberű, pihentető alvásra. Csak forgolódtam egyik oldalamról a másikra, és a gőzerővel munkálkodó elmémet igyekeztem egyre - másra a lehető leghatékonyabbnak gondolt módokat kipróbálva lecsillapítani.

Megunva a lehetetlennel való próbálkozást aztán persze kivétel nélkül mindig az lett a vége a dolognak hogy a laptopomat ölbekapva hajnalig bújtam a különféle, egzotikusabbnál egzotikusabb fanfiction-öket. A lelkes rajongók - mint az már számomra évekkel azt megelőzően körvonalazódhatott - bizony csak úgy hajigálták ki magukból a jobbnál jobb elképzeléseiket, ki miként dugatná meg magát kultúrálisan javarészt megkérdőjelezhető kifejezésekkel élve a kedvenc kék hajú énekesével.

Nem, még csak véletlenül sem vagyok e tekintetben én magam sem kivételnek nevezhető. Úgy hiszem az igazán megvalósíthatatlan álmokat úgy lehet a legjövedelmezőbben a fellegek helyett a földön megmaradva kézzel - lábbal üldözni hogy közben te magad is falod a mások által megfogalmazott, monitoron keresztül is némileg csöpögős bejegyzéseket. Miiiközben pontosan nagyon jól tudod hogy valójában ugyanúgy a fellegekben jársz csak éppen megpróbálod magaddal erélyesen elhitetni hogy tiszta fejjel gondolkodsz.

A reggeli ébresztő aztán persze kivételeket mellőzve mindig váratlanul ért, kemény másfél - 2 órás alvásokkal a hátam mögött (amiket általánosan a laptopommal a mellkasomon aludtam át) pedig a kimerültség okozta mély pislogások sem voltak annyira különös jelenségnek tekinthetők.

Egy érintést éreztem meg a jobb vállamon.
Igényelt a művelet ugyan néhány másodpercet, de az elmém szerencsére nem hagyott cserben és a realizációval egyidőben nyomban azonnal cselekedett is. Úgy kaptam fel a fejemet a padomról minthogyha legalábbis áramot vezettek volna valahova a bőröm alá.
- Egészen tűrhető napom van ma kisasszony, és ezt melegen ajánlom hogy becsülje is most meg jól!
A látásom még ugyancsak homályos volt, a mellettem ácsorgó felkészítő tanárnő után az engem körbeölelő megüresedett tanterem volt kapásból a második amit észlelni lettem kénytelen.
- A saját önös érdekében próbálja meg összeszedni mostmár magát! Ez már a 3. alkalom csak ezen a héten.
- Sajnálom tanárnő.. - kitört belőlem egy keserves nagy ásítás - Igyekszek megtenni minden tőlem telhetőt.
- Amennyiben nem akar magának sikertelen vizsgaeredményeket ne csak próbálkozzon hanem határozza is el magát!
Dörgölni kezdtem a pulcsim ujjával a szemeimet annak reményében hogy hátha így hamarabb elkezdene kitisztulni a látásom.
Lakkozott sarkaknak távolodó koppanásai jelezték a faléceken a kedves tanárnőnek távozással kapcsolatos szándékát.
- És még valami.
Kezeimet erőtlenül a padra engedve felvettem vele a szemkontaktust.
- Ne hagyja hogy a káros szóbeszédek és az otthoni állapotok a maga kárára váljanak! Használja ki jól a fejében meglévő tehetséget!
A szigorú tekintetek mögött ekkor megcsillanni láttam valami mást, valami egészen eltérőt attól amit mindodáig a tanárnőről nem kisrészben külsős mendemondákat alapnak használva előítéletként sajnos gondolni véltem. Akkor és ott valamiképpen azt éreztem hogy tán valóban aggódni kezdhetett.

Nem éreztem erőt, sem pedig kedvet a normális szóbeli válaszadásra. Egy néma bólintással igyekeztem a hölgy tudtára adni hogy felfogtam a mondandóját.

A koppanások tompulni kezdtek ahogyan a tanárnő a teremtől távolodván kézségesen magamrahagyott a gondolataimmal. Hálás voltam amiért átlátva a helyzetet végülis úgy döntött hogy nem tart a szükségesnek érzettnél tovább engem szóval.

A teremre telepedő csend egyszeriben elnyelt mindent ami élt és mozgott, és azt is ami nem. Újból körbepillantva láttam hogy a velem egy csoportba járó, szintén vizsga előtt állók már bizonyára réges rég elhúzhatták a belüket az iskolából. Az utolsó óráig bírtam csak kihúzni ugyanis szundi nélkül, így a tanárnő távoztával gyakorlatilag vehettem úgy hogy az aznapi kötelezőségeket jobbára úgy ahogy, de letudtam.

Révén a ténynek hogy nem voltam tekinthető akkortájt valami nagyon aktívan sportoló emberkének, az edzőterem ötletet úgy döntöttem hogy aznap este mégis inkább jegelem. Hiába ugyanis a padbéli csendespihi, ha lehet ekkorra csak még fáradtabbnak kezdtem el érezni magamat mint addig egésznap bármikor.

Végignézve az előttem padszerte mindenfelé heverő tanszereimen akaratlanul is az jutott az eszembe hogy egyszerűen csak a pokolba az egésszel.

Egy gyors, ámde mégiscsak hatékony mozdulattal belesöpörtem mindent a táskámba, majd a fejemre helyezve a megmentőmként számontartott fejhallgatómat már nyúltam is a telefonomért.