Szíveink, színeink

- 15 -

Tegnap csak azért mentem be edzésre, hogy az edzés kezdete előtt húsz perccel megkeressem az edzőmet, és minden bátorságomat összeszedve bejelentsem, hogy kilépnék a tánccsapatból.
- Hogy?
Vettem egy nagy levegőt, a padlón tartva a tekintetem, összeszedtem az erőmet, majd a hátam mögött morzsolva az ujjaimat, felnéztem rá.
- Nem férnek bele az időmbe az edzések és a fellépések a suli és a tanulás mellett, úgyhogy nem szeretnék én lenni a gyenge láncszem a csapatban - mondtam fehéredésig szorítva az ujjaimat.
- Itt profi táncosok vannak, akiknek a tánc a prioritás.
- Tudom, csak rájöttem, hogy nekem nem az. Legalábbis ebben a formában nem - válaszoltam minden erőmet összeszedve - Továbbtanulással kapcsolatban is nagy céljaim vannak, ezért felmértem a helyzetet és úgy döntöttem, hogy ez a legreálisabb lépés.
Az edző arcán láttam, hogy rosszallja a döntésemet, de végül nem ellenkezett, csak ennyit mondott:
- Gondoltam, hogy ki fogsz hullani. De akkor eggyel kevesebb.
Ez nem kicsit volt megalázó, és ütött egy óriásit, de legalább túlvoltam rajta, és úgy hagyhattam el a próbatermet, hogy tudtam, hogy soha többet nem kell visszajönnöm ide.
Akár fel is rúghattam volna pár kukát, bemutathattam volna mindenkinek és belekiabálhattam volna a visszhangzó folyosóba, hogy mindenkinek egészségére, aki itt marad még, de nem tettem, csak nehéz, de egyszerre megkönnyebbült szívvel siettem ki az épületből, majd ahogy kiértem a levegőre, megálltam.
Fogalmam se volt, hogy mit érzek, hogy szomorú vagyok vagy örülök, hogy fáj ez vagy gyógyít, hogy csalódott vagyok vagy büszke magamra, hogy erősnek érzem magam vagy gyengének, hogy üres vagyok vagy teli, hogy hiányzik-e ez már most és meg fogom bánni vagy jó döntés volt, teljesen fel voltam kavarodva, egyvalamit tudtam, hogy már nem tudom visszacsinálni, úgyhogy csak el kell mennem innen és soha többet vissza se nézni.
Bár még azt se fogtam fel igazán, amíg hazafelé tartottam, hogy itthagytam ezt az egészet.
Egy problémával kevesebb, ez biztos, és persze számítottam rá, hogy az elkövetkezendő pár napban néha sajnálni fogom azt a néhány jó pillanatot vagy élményt, amit kaptam ettől a helytől, de abban egyetértettem magammal, hogy meg kellett lépnem.
Ha másért nem, azért önmagában is, mert Anya egyetértett a döntésemmel, és tudom, hogy remélte, hogy meg fogom tenni, úgyhogy én meg rábízom magam az állandó igazára.
Talán már jobb lesz.
Jó lenne, ha jobb lenne.

- Lili ma hogyhogy nincs amúgy? - hallottam a lányöltözőből tesi után Lucáék beszélgetését, ezt a kérdést épp Héditől, miközben én a cipőmet vettem fel.
- Nem tudom, de nekem nem hiányzik - vont vállat Luca a rágóját csattogtatva, mire megforgattam a szemem - Akkora pick me.
Akkor ő micsoda?
- Jó, de ma színjátszós próba lesz és ő a főszereplő - jelezte Vivi.
Pár másodperc múlva a lányok rámnéztek az öltöző másik feléből.
- Regi, Lili merre van ma? - kérdezte Luca hármuk nevében.
- Helsinki-ben - válaszoltam, mire mindhárman értetlenül néztek rám - Tegnap utaztak ki, Szaszának ma van meccse. Európa-bajnokság.
A három lány elismerően összenézett, majd újra rám, Luca pedig megszólalt.
- És, te hogyhogy nem vagy kint?
A kérdésre egy pillanatra lehunytam a szemem, mert háttal voltam nekik, majd feléjük fordultam, de Luca megelőzte a válaszomat egy következő kérdéssel.
- Mikor szakítottatok? - kérdezte a szemöldökét felvonva, és felfedezni véltem rajta egy elfojtott, nagyon halvány, kárörvendő mosolyt.
- Nem szakítottunk - válaszoltam a három lány meglepődésére - Mármint konkrétan nem.
- Csak szünet, vagy mi?
- Talán - zártam le a témát nagyon gyorsan, és már az se érdekelt, hogy mit gondolnak, vagy mit mondanak kinek, csak egyszerűen nem akartam beszélni erről tovább, úgyhogy hamarosan felkaptam a cuccaimat és kimentem az öltözőből.
Amikor visszaértem az osztályterembe, elővettem a telefonom és írtam Lilinek, mert úgy számoltam az időeltolódást is belevéve, hogy nagyjából fél óra múlva kezdődik majd Szasza meccse.
"Átadnád Szaszának, hogy szurkolok neki?"
Ahogy elküldtem az üzenetet és kikapcsoltam a telefonom, nagyot sóhajtva lehunytam a szemem egy pillanatra, és a padra hajtottam a fejem.
Tényleg izgultam miatta. Annyira szerettem volna, hogy megnyerje.
Megérdemli, hogy jól sikerüljön - legalább az ő álmai teljesüljenek úgy, ahogy akarta.
Legalább miatta hagyj gondoljam azt, hogy megérte.