Akkor, és mindörökké [2D x OC]

🎤 5. Fejezet 🎤

A szűnni nem akaró keserűség egyúttal lejjebb csúszott egészen a torkomig. Azon tűnődtem hogy ebben a teljesen kiszolgáltatott érzelmi szituációban vajon mivel is tehetném a legjobbat magamnak. Ne nézegessem a social felületeket vagy tán még a zenéiket se hallgassam soha többet a szabadidőmben? Totál szürreálisnak hatott az egész.

Egy igen közelről érkező dudaszó rántott ki aztán egyszeriben a szóban forgó gondolatokból, a sofőr egy igen erős satuféket kényszerült alkalmazni miután valamelyik két lábon járó féleszű vadbarom feltételeztem hogy egy egyszerű sávváltással váratlanul a busz elé keveredhetett. 
Tekintetemet a telefonomtól elszakítva kaptam a kezemmel gondolkodás nélkül a hozzám legközelebb eső stabil pont felé, ami a közvetlenül énelőttem húzódó fém rúdnak képében hálistennek megfelelőnek bizonyult hogy az egyensúlyomat semmiképpen se veszíthessem el és bukjak le előrefele esetlegesen az ülésről.

Levegő után kapva markoltam rá a hideg fémre. Amennyire el voltam előtte havazva a magam kis kételyek szabdalta világában, ez felért azért egy kisebb sokkhatással.
Lenézve a telefonomra láttam hogy az instagram bezáródott, bizonyára véletlen léphettem ki ahogyan hirtelen kapkodni kezdtem.

Egy jó kis ízletes káromkodás szűrödött ekkor hátra elölről a vezetői fülke irányából. Én pedig megadtam neki a hitelt, ugyanis bármelyik fasszopó is fasszopóskodott végsősoron, az rohadtul nem járja hogy valaki, akárki a saját meggondolatlansága végett magán kívül másokat is veszélynek tegyen ki.

Aztán közben úgy döntöttem végülis hogy hagyom a francba a közösségi médiát, a fáradtság már így is égető harmatként szórodott szét testemnek minden kis porcikájában, nem igazán éreztem szükségét annak hogy a szarságokat tovább fokozva még a tehetetlenségnek érzését is végképp magamba ültessem.

Vetettem hát még egy utolsó pillantást Stuart szelfijére, majd miután egy harmatgyenge, erőtlen mosolyt magamnak még megengedtem teljesen be is zártam az alkalmazást a picsába.

Fejhallgató híján aligha maradt tehát egyéb választásom mint a mobilomat zsebrevágva hátradőlni a székben. Előttem állt legalább egy bő 15 perc még, szóval egyenlőre aligha követelte meg a helyzet a teljeskörű mentális jelenlétet.
Bőven maradt nekem még időm instagram nélkül is a céltalan eszmefuttatásokra.

A fények szépen lassan fogyatkozni kezdtek odakint ahogyan hátrahagyva a város bentebb eső központi részeit a busz lassanként elkezdte megközelíteni azt a félreeső kis elhanyagolt megállót ahol nekem le kellett szállnom.
Sajnos való igaz, hagyott némi kívánnivalót maga után a város azon környéke. Nem tartozott éppenséggel a leghivogatóbb városrészek közé, és mindez azokon téli estéken amikor pedig egyébként is sokkalta hamarabb szokása a napnak nyugovóra térni hatványozottan fokozódott.

Nem is tartozott az egyedül történő kóválygás a kedvenc tevékenységeim közé az évnek ezen időszakában, nagyapám azonban mivelhogy hivatalos papírral alátámasztottan volt teljesen eltiltva a vezetéstől totálisan felejtős volt hogy ő majd elém jön esetlegesen bármikor is a buszmegállóhoz.
(Próbálkozott már ilyen-olyan kiskapukkal az öreg addig nem mondom jónéhányszor, és mindodáig kivétel nélkül mindig ő lett az aki a rövidebbet húzta a történet végén és ütötte meg jól a maga bokáját aztán tudatos engedetlenségének végett..)

Az addig időközben felvett néhány ember egymástól viszonylag jó elkülönülve szórodott szét a busz belsejében, többségük jobbára csak némán telefonozgatott. De akadt persze olyan is aki a zenét választotta utazó társául, rájuk irigykedtem megvallva az igazat a leges legjobban. Így hogy a fejhallgatóm ideiglenes pihenőre vonult az addigi viszonylagos komfortérzetem is menten messze tovaszállt.

Feltornázva magamat az ülésből azonnal be is nyomtam a leszállásjelző gombot, már rögtön a leghátrébb eső ajtó mellett. Úgy voltam vele, gyalogoljon még pluszban előre buszon belül is az akinek hat anyja van.
Hm. Említettem már nektek hogy akkoriban aligha voltam egy kifejezetten sportos alkat? 😄

Az a kis led a fejem, és az ajtó felett zöldre váltott ami azonnal egyértelműsítette is hogy az úr a volánnál bizony tudomást szerzett leszállási szándékomról.

A fékek ismételten csikorgásba fogtak amiként a jármű sebessége fokozatosan csökkenni kezdett. Én ekkor már szinte reflexből szorítottam ismét egy kicsit jobban rá a kapaszkodáshoz kialakított rúdra, ám hálistennek olyan erős fékezésre, mint amihez azt megelőzően nem sokkal kellett a vezetőnek folyamodnia ezúttal nem volt már szükség.

Még egy utolsó harmatgyenge rángatózás a busz részéről, és már húzódott is el előlem az ajtó. Nem meglepő módon rajtam kívül más nem szállt le abban a megállóban, így miután én biztonsággal elhagytam a járművet az az ajtó már vágódott is vissza. A motor magabiztos morajlások közepette felhördült, majd pedig a busz már kanyarodott is vissza az úttestre maga után semmi egyebet nem hagyva a lassanként aláereszkedő, szúrós szagú benzingőzön kívül.

Meglepő módon egészen minimálisnak bizonyult a forgalom. Akkor abban az idősávban pedig épphogy általában azt lehetett jellemzőnek mondani hogy az összes úttest dugig járművekkel egymás hegyén 's hátán is egyaránt.
Körbepillantva ehelyett akkor csak néma kiüresedett kisutcák tekintgettek vissza rám, a maguk semmitmondó dölyfös mivoltukban. Autó sehol egy szál se, nem beleszámítva természetesen a házak előtt parkolókat. Mozgó jármű alig akadt összesen csak egy-kettő.

Az a kisebb körforgalom amin áthaladva végül leszálltam a buszról, az volt még talán egy nagyon picit forgalmasabbnak mondható, annyira azonban még az sem hogy az azon átkelő autók olyan nagyon jelentőssé tegyék a környékbeli gépjárműforgalmat.

Külvárosi kerülethez híven rengeteg volt a fa. Jókora tölgyek és fenyők mindenütt, a házak hátsó kertjében. Az utak mentén. Kiegészülve néhol egy-két magasabb növésű bokorfélével.

No persze azok a jellegzetes sűrű, bozontos lombkoronák egy nagyon picit még várattak azért magukra. Ekkor kopasz ágak ringatóztak csak minduntalan, merre a szem ellátott. A fenyőket leszámítva. Össze-vissza csapódtak hol egymásnak, hol pedig a fák törzsének.
A csillapodni nem akaró jeges szél aligha kímélte őket, még egészen komoly csapásokat osztott ki olykor-olykor egyiknek másiknak.

A kapucnimat a fejemre kapva indultam meg lassanként a vizes úttest mentén. Volt az egészben valami egészen furcsa módon vonzó. Valami extrém módon káprázatos.

Anélkül hogy egy teljességgel vak találgatásba fogtam volna a dolgok miértjére vonatkozóan, csak tettem amit tennem kellett, némán, félszegen.

..Battyogtam.