Akkor, és mindörökké [2D x OC]

🎤 6. Fejezet 🎤

A levegő bűzlött a néptelenségből eredeteztethető magánynak keserűségétől. Tényleg, bármerre is tekintgettem egyetlen árva lelket nem lehetett látni odalent az utcafronton a házak előtt semerre sem.
Az elhúzott sötétítők mögül persze szűrődtek ki kisebb-nagyobb fénysugarak, de mindez már közel sem járult hozzá olyanformán a kedvemnek pozitív irányba történő alakulásához mint ahogyan esetlegesen az tehette volna ha életnagyságban pillantok meg magam előtt bárkit is.

Ez ebben a formában még csak minimálisan sem volt életszerűnek nevezhető. Még este 9 előtt járt az idő bőséggel, és mégis. Az emberek minthogyha a szó szoros értelemben véve bujdostak volna a realitás elől. A valóság elől.

Egy ponton aztán egy teljesen ismeretlen, mindodáig még talán soha nem is észlelt érzés lett úrrá rajtam. Lépteimen automatikusan lassítottam, ahogyan a felébem boruló ködáztatta égboltra emeltem a tekintetem.
Halványlila lövésem sem akadt arról hogy mégis mi a búbánatos franc is lehet valójában az az egyszeriben minden máson röpstartból felülkerekedő gyomorszaggató érzet.

Odafent a fellegek nyilvánvaló válasszal persze aligha szolgálhattak egy hozzám hasonlatos halandó ember számára, az azonban még nekem is feltűnt hogy az aznap este valamiért minden létező szempontból eltérőnek ígérkezett az összes azt megelőzőtől. Éreztem valamit a levegőben a mindent nyomorba döntő magányon átívelően, ami egészen egyszerűen elkezdett engem nem hagyni nyugodni.

- Mi a fene van a világgal? - csak amolyan költői kérdésnek szánt módon motyogtam bele mindezt telibe a szám elé felhúzott pamut sálamba - Valami egészen egyszerűen nem stimmel ma.

Elsőre nagyon észre sem vettem hogy a felmerülő gondolatmenetbe belegabalyodván végülis egy ponton teljes egészemben meg is torpantam úgy ahogy voltam a járdának az úttestől bentebb eső részén, az egyik ház előtt.
Oldalra pillantva a házra a tekintetem ösztönszerűen az emberi létnek összetéveszthetetlen nyomai után kezdett el kutatni, a lakóépület azonban még csak meg sem volt nagyon semmivel sem világítva.

Habár a karácsonyt már réges régen maga mögött hagyta a világ, a legtöbb brit háztartás még február tájékán is fent szokta hagyni házán a nagy gonddal elhelyezett égősorait. Ellenben azzal a házzal, mely mint bújdosni kívánó homályos árnyék lapult meg a koraesti sötétnek mindenre is alászálló szomorkás ködfátylában.

Az ablakokon nem hogy fény nem kúszott ki sehol, még csak nagyon azt se lehetett volna rájuk mondani hogy olyan gyakran lehetnének rendeltetésszerűen használva. A fából faragott ablakkeret kivétel nélkül mindenütt korhadásnak indult, épp csak hogy nem kezdtek még el darabjaikra szétszakadva aláhullani a házat körülvevő megritkult, nyirkos gyepre.

A szívem összeszorult a látványra. Az az épület szabályosan ontotta ki magából a reménytelenséget.

Ismételten az égre pillantottam, minthogyhacsak valamiféle az emberi agy számára is dekódolható feleletre vártam volna.
A szél siváran süvített át az elhagyott háznak széthullófélben lévő tartóelemei között. Az az érzés bennem minduntalan csak erősödni látszott és hirtelen még az is teljességgel érthetetlenné vált a számomra hogy miként is nem vettem én egészen addig egyszer sem észre azt az elmúlás karmai közé taszított épületet.

Lassanként ismételten elindultam. Egy erős diszkomfort érzet fogott el hirtelen. Úgy éreztem hogy egyszerűen nincs nekem ott semmi keresnivalóm és jobban teszem ha mihamarabb hazatérek.

Ki tudja, talán csak az elmém játszadozhatott velem immáron sokadjára. Mindenesetre miután a megfelelő pontján az utcának, ahol az a kisutca is keresztezte amiben mi is laktunk vettem egy jobbost ez az egész dolog énbennem elkezdett egy leginkább forró, égető katlanhoz hasonlító pokoli kínná átváltozni. Egyidőben éreztem egyfajta megmagyarázhatatlan abnormális izgalmat is a gyomromban meghúzódni illetve éreztem úgy hogy a lábaim bármelyik kibaszott pillanatban bedobhatják a törülközőt és menten egyálltó helyemben összezuhanhatok.

Közelítvén a házunkhoz már komolyabban is elkezdtem azon töprengeni hogy vajon egy, az addigiakban énbennem észrevétlenül lappangó vírusos megbetegedés üthette - e fel a fejét és válhatott kivehetővé rajtam, vagy csak simán szimplán fogtam magamat és menthetetlenül begolyóztam.

A szél egy nagyon kicsit minthogyha - megjegyzem, csak minthogyha - alábbhagyott volna. Ott lavíroztam a házunkat övező sövényrengetegben, miközben tekintetemet egyöntetűen a garázsajtónkra szegeztem.
A tetején levő apró kis résen - amit nagyapámnak szokásává vált szó szoros értelembeli ablaknak csúfolni - halovány fény szűrődött ki a szénfekete "éjszakába", amiből gondolkodás nélkül sikerült is rájönnöm hogy valójában mire fel is lehet az a mindenemet lassacskán már felemészteni készülő fel-felderengő rossz megérzés.  

A környéken meglehetősen neves embernek számított a személye, csak éppen nem a legjobb értelemben véve. Már mióta a józan eszemet a magaménak tudhattam mindennél jobban izgatta őt a fizika, és annak minden apró kis ágazata.
És ez nyilván erősen meg is mutatkozott a mindennapjain is.

Az összes kis mütyűr, kütyü, kacat amit ő valaha is önmaga szakállára időt, energiát nem sajnálva összetákolt, kivétel nélkül mindre igaz volt hogy az ötletcsírától kiindulva a megvalósításig mindet ő egymaga ügyködte össze. A legutolsó csavarig ő maga felügyelte mindigis saját magát. Soha nem igényelt segítséget műveihez, és szentül meg volt arról győződve hogy egyszer egy szép napon majd elismert tudósember válhat belőle. Csak mint egy féltve őrzött gyermekkori álom, olyannyira fontos volt számára ez a gondolat hogy még a saját lányát is képes volt édesanyám személyében időnként más országokba kívánni, ha esetleg bármikor is megkívánt próbálkozni a lehetetlennel és leült az öreggel elbeszélgetni az olyannyira elkötelezettnek tartott terveinek gyakorlatban történő megvalósíthatóságával kapcsolatos aggályairól.

Nem volt semmi a pali, világ életében egy álmodozó típus volt és meg is maradt annak idős korára is.

Azok a bokornövények sem bizonyultak azonban annyira kismiskának amiken keresztül én aktuálisan igyekeztem volna magamat lehetőleg éppségben átjuttatni. Még nagyapám kertész fanatikusságának idejéből maradtak azok fent ott a házunknak előkertjében, volt annak már legalább 7-8 éve is hogy egy szerető kéz utoljára bármilyen célból is hozzájuk érhetett.

Most mind le volt kopaszodva, és közel sem festettek úgy mint amik majd kicsattannak az egészségtől. Igaz nyaranta egy-két hajtást még hébe - hóba találhatott rajtuk az ember, amióta azonban nagyapám úgy döntött hogy egy az egyben lemond róluk végett annak hogy a "tudósság" mellett nem igazán rúghatott labdába a kertészkedés korántsem tündököltek már olyan csodásan mint egy időben még amikor napi szinten leste az öreg a növényrengetegnek minden "kívánságát".

Igyekezni akartam nem keményen orra bukni, ez azonban abban a havas, latyakos időben meglehetősen nehéz próbatételnek érződött miután alattam a gyep maga is ormótlanul csúszott a kisebb - nagyobb hómaradványoktól.