Aláírt Szerelem || Helluva Boss

41. |A Világ, Ahova Mind Születünk|

~Blitz~

Megremeg a kezem, amikor elhúzódik, pedig meg sem érintettem. A pillantásom az szeme alatti ütésnyomra téved, ahogy visszahúzom a kezemet. Fél. Fél tőlem, pedig semmi oka rá, hisz nem bántottam, és nem is fogom soha.

A karja után nyúlok, bár tudom, hogy hiába. Robot végtag lévén nem volna érdemes további sérüléseket keresni rajta, hiszen ott úgysem látszik.

Nem tudom levenni a szememet az ütés nyomáról. Cikáznak bennem a gondolatok, miközben erős harcot vívok a saját gyilkos ösztönöm ellen. Nem tehetek róla, ez mindig a részem volt, és mindig is az lesz. Ha valaki bántja a családomat, az abban a szent pillanatban halott.

– Ki tette? – a hangom még suttogásnak sem nevezhető. Elfojtottnak, szinte sziszegősnek hallatszik a hideg éjszakában.

Nem felel, nem néz a szemembe. Utálom, amikor ezt csinálja. Talán tudnék neki segíteni, ha hagyná, csakhogy esélyt sem kapok rá.

– Fizz, ki volt? – nem emelem fel jobban a hangomat, mint amennyire muszáj, ha választ akarok kapni. Tudom jól, hogy érzékeny rá. Én is az vagyok.

– N-...Nem tudom, oké? – a keze remeg, a szeme segítségért könyörög. Hazudik. Pontosan tudom.

Amióta csak ismerem, testvérként tekintek rá, vérkötelék ide vagy oda. Ő is ugyanígy ismer engem. Gondolkodás nélkül tudja, mi jár a fejemben, pusztán csak abból, hogy rám néz. De hát, ezt teszi harmincnégy évnyi barátság, még ha néhányat külön is töltöttünk. Bárkinél többet tudok róla. Még Asmodeusnál is többet.

– Fizz, kérlek. Szeretnék segíteni, de nem megy, ha nem engeded. – finoman a vállára teszem a kezem, és ezúttal végre hagyja.

– Jól vagyok. Tényleg. Csak kicsit elfáradtam. – abban a pillanatban ahogy végre rám néz, elönt a nyers keserűség. Nem azért, mert üveges a tekintete, hanem mert amíg a szíve könyörög a segítségért, az egója túl nagy hogy ezt belássa, és tényleg segítséget kérjen.

– Nem akarsz... – be sem tudom fejezni, olyan hamar félbeszakít.

– Nézd, j-jól vagyok, oké? Nem állhatsz le minden idiótával verekedni aki egy kicsit túl messzire megy. Nem érek meg annyit. – ahogy lassan kijózanodik a sokkos félelemből, visszatér a régi énje. Az, aki védekezik, ha segíteni akarok, mert 'ő megoldja ezt egyedül'. Nem fogja. Mindketten tudjuk.

Belém hasít a fájdalom. Nem ér annyit. Mi az, hogy nem ér annyit?

– Emlékszel, mit mondott anya mindig, amikor elvesztetted a hitedet magadban? – ez a leghatásosabb módszer. A saját trükkjét használom, ami egyébként is mindig beválik, hiszen úgy szerette anyát, mintha mindig is a családja lett volna.

Nem szól, csak szomorúan megrázza a fejét.

– Mi voltunk a csillagai. Lófaszt, most is azok vagyunk. Fontos vagy, érted? – közelebb húzom magamhoz, de csak annyira, hogy muszáj legyen a szemembe néznie. – A kisöcsém vagy, Fizz. És mindig az leszel.

Még most sem mosolyog, de a rideg önvédelmi mechanizmusa már kezd elszállni.

– És most mondd meg, hogy ki tette ezt veled. – úgy meredek rá, mintha meghalhatott volna. Bár, azok után ami a felmondása előtt történt, már semmiben nem lehetek biztos.

– Minek? Mit tudnál tenni? – a szemei könnyben úsznak, ahogy rám mered. Rászorít a vállán pihentetett karomra, és nem ereszt el. Belém kapaszkodik, amikor fél. Kicsi korunk óta ezt csinálja, talán már fel sem tűnik neki.