Sorinne Mallory, a festőnek készülő lány éjszakánként sohasem álmodott, de a tizenhetedik születésnapján ez megváltozik, és jelenetek bontakoznak ki előtte a régmúltból.
Szeptembertől az a srác, aki évekig észre sem vette, hirtelen közeledni kezd fe...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Másnap reggel korán érkeztem meg a suliba. Nem így terveztem, de talán az hajtott, hogy elmesélhessem az álmomat Sebastiennek, mivel hosszú idő után végre megint álmodtam valamit. Habár ő rendszerint az elsők közt szokott megjönni, most, amikor kellett volna, még sehol sem volt. Letettem a cuccomat, és kimentem az udvarra, hogy ott várjam meg, mert a diákoknak mindig a pályák mellett kellett elhaladnia, hogy a termekhez jussanak. Úgy gondoltam, az udvar egy félreeső zuga jobb hely lesz egy ilyen megbeszéléshez, mint a zajos és zsúfolt osztályterem.
Sebastien még váratott magára, ellenben nemsokára Kayla bukkant föl a bejáratban. Látszólag magabiztosan lépkedett, de az, ahogy elfehéredett ujjakkal markolta a táskája pántját elárulta az idegességét. Nem is csodáltam, hogy ideges: az ebédlőben történt jelenet óta először volt iskolában. Amikor megpillantottam, nem tudtam egyből megállapítani, mi változott meg rajta, csak hogy valami más lett. Aztán rájöttem: az egyöntetű fekete ruhái mellett egy kis lila színű övet is viselt.
– Szia – köszönt egy halvány mosollyal, amikor észrevett a padok melletti fűzfák alatt ácsorogni, és odajött hozzám.
– Szia – köszöntem én is. – Hogy vagy?
– Kösz, jól. Igazából már akkor jól voltam, amikor felébredtem a kómából, de csak most engedték meg, hogy suliba jöjjek – felelte, de ezért a késedelemért talán nem is haragudott annyira.
– Menő ez az öv – mutattam a rendhagyó ruhadarabra. – Hogyhogy nem fekete?
– Nem is tudom – vont vállat. – Ma reggel úgy ébredtem, hogy talán egy kicsivel többet is megmutathatnék magamból. Például, hogy szeretem a lila színt.
– Jól áll.
– Kösz – mosolygott félszegen.
Továbbra is úgy gondoltam, az a legjobb, ha nem mondom el neki, hogy valójában Adelával beszélt a legutóbb és nem velem, nehogy a baki miatt ez a kevés önbizalma is elpárologjon.
– Örülök, hogy visszajöttél a suliba.
– Nem volt egyszerű – dőlt a vállával a fának.
– Sejtem.
– Úgy voltam vele, hogy ezt a pár hónapot már csak kihúzom valahogy. Nehogy már egy kis senki miatt kelljen bujkálnom, aki még csak a saját arcát sem meri vállalni.
– Azóta sem derült még ki, hogy ki lehet Honeybee.
– Tudod, mit? Az az igazság, hogy engem már nem is érdekel. Eddig úgy gondoltam, hogy minket pellengérez ki, tesz nevetségessé, de valójában csak saját magát mutatja be. Aki képes így gúnyolódni másokon, az csak egy éretlen kis hülyegyerek lehet.
– Ez azt jelenti, hogy többé már nem félsz a hozzá hasonlóktól?
– Dehogynem – húzta el a száját. – A félelem zsigerből jön, nem lehet csak úgy akarattal kiirtani. Amikor most beléptem a suli kapuján, akkor is be voltam tojva. De már tudom valamennyire kezelni.
