CoD: Aki Titkos Fegyver Lehet 🔞 (Második Kötet)

19. Azért fáj, mert él

2016. augusztus 15.
Oroszország, pontos hely ismeretlen

GHOST

Más volt ez a készülődés, mint a többi. A csapat felét megkapta, ilyen nagy osztagot eddig nem vezetett. Szerinte jobb lett volna századosonként felosztani a csapatokat, de mégis, Ghost valamiért a zsigereiben érezte, mennie kell a vadászházba. Érezni pedig régóta nem érzett.

Vagyis ezt mondta. Mert minden tettét a tarumák, a múlt sebei okozták. Annyi szenvedésen ment keresztül. Csapdába csalták, manipulálták, kínozták, verték, megerőszakolták, élve a föld alá temették. Holott már gyermekkorában is szenvedett a szadista apja mellett. Jobb volt azt gondolni, hogy érzéketlen, és a világ kegyetlen rezgései őt már nem érinthetik, hiszen az emberi valója elpusztult, és ő már csak a söpredéket eltakarítani vágyó, bosszúálló, legyőzhetetlen szellem, semmi több. Szerette azt híresztelni, ő már nem ember, nem olyan, mint más, és valamiben tényleg különbözött. A családját is elvesztette, annak az értelmét, hogy valahol a saját, privát terében emberségre leljen. Az élete, mint ember, annyi durva szenvedést, veszteséget, fájdalmat osztott neki, melyek miatt úgy hitte, ő máshol nem bontakozhat ki, csakis a katonai létben.

Ám az utóbbi időben rájött, hogy hiába nem akart ember lenni, mégis az.

Még élt benne valahol Simon a maszk mögött. Törötten ugyan, de a szilánkjai olykor beleszúrtak a vérszomjas énjébe, az elevenébe. És olyankor a világ legnagyobb dühével szerette volna eltávolítani ezeket a fájdalmat okozó kis töviseket, hogy megszabaduljon emberi érzéseitől, valójától.

Mostanra megértette, hogyha kihúz egy szikánkot, kettő jön a helyére. Minél tovább él, annál inkább életre kel, és minderre a fájdalom emlékezteti. Olyan, amelyik szinte elviselhetetlennek bizonyult, de minden óra, perc csak egyre több életet pumpált belé. És ezt feldolgozni, megérteni, maga volt az őrület.

Megtörtént valami, ami felmorzsolta emberi énjét, aminél úgy hitte, Simon Riley valóban meghalt, és csak a szelleme, Ghost tért vissza. És még ha meg is halt, túl sokat járt az élők között ahhoz, hogy továbbra is szellem maradhasson. Eddigre vagy meg kellett volna halnia, vagy...

A katonai lét az értelme lett, de újabban zavaróan elevenné tette. Egy vérszomjas szellem, mint ő, nem kellett volna azt érezze, amit ő. Féltést, barátságot, összetartást. Kapcsolatokat és reményt, amelyek mintha azt sugallták volna neki, jobb is lehet. Hogy még az ő rettenetes életéből is kihozható valami boldogabb. Ez az érzés olyan újdonságként hatott ennyi idő után, és olyan váratlanul tört rá, hogy nem tudta hová tenni. Legszívesebben kitépte volna magából, hogy a világ végére dobja, nehogy még egyszer társául szegődjön. Hiszen ő ezt nem érdemelte meg, és képesnek sem érezte rá magát. Nem lehet boldog, amikor folyton attól fél, mikor veszíti el a szép pillanatokat.

Pakolászás közben viszont jött a napsugár, aki megmagyarázhatatlan dobbanásokra késztette a szívét. Akinek a képességei, a gyorsasága még az ő figyelmét is felkeltették - csakhogy ő mindenki más előtt látta, hogy a tekintete mennyire ragyogott. Hogy annyi fájdalom után képes volt remélni, ember maradni. Bár Ghost abban kételkedett, hogy másnak is annyi tragédia lehetett a jussa, mint neki, azt viszont látta, hogy ettől kevesebb még olyan embereket is megtört, mint MacTavish, akinek Tiffany megjelenése előtt tompa volt acélkék szeme. Ez a nő hozott magával valamit. A szívében, a lényében, amelyet a környezete szomjúzva kóstolt meg, és amint megízlelte, el sem tudta képzelni, nélküle hogy is élhetett eddig. És megfertőzte Ghostot is.

Azóta akart élni, hogy ez a kötelék erőssé vált közte és a lány között. Hihetetlennek tartotta, hogy egy nő iránt szerelmet sem kell éreznie, hogy az csodát tegyen vele. Vagy csak Ghost nem ismert rá ezekre az érzésekre. Szerelmes sosem volt, de valami nyugalom, béke, boldogító ígéret olyan mély érzéseket fűzött közé és Tiff közé, amilyet soha azelőtt nem tapasztalt. Neki hála tudta meg, hogy Simon él, és azt, hogy a múlt lehet akármilyen nehéz, azon dolgozhatunk, hogy a jövő szebb legyen. Neki köszönhette, hogy ez a felfedezés önmagával kapcsolatosan nem dühíti, többe nem akarja magától eltaszítani.