Lélekben kész

17. rész

Amikor meghallom, hogy Nick apja elmegy, az ajkaim megremegnek, a kezeim pedig erőtlenül magam mellé hullanak.
Nem is érdekel, hogy bárki meghallhat, rohanni kezdek felfelé, egyenesen a szobámhoz. Amint beérek, becsukom az ajtót, a számhoz kapom a kezemet, és olyan halkan, ahogy csak tudok, az ágyamhoz lépek. Leülök, próbálom megnyugtatni magam, de ekkor Martin felkapcsolja az ágya melletti kis lámpát.

– Te aztán rohadt szar vagy lopakodásban – mondja álmos szemekkel, de amint meglátja az arcomat, megváltozik a hangja. – Mi történt már megint, Eliot? – kissé idegesen és nyűgösen szól, de látszik, hogy tényleg érdekli, mi lehet a baj, mert felül, és átjön az ágyamhoz.

Egy pillanatra a szemeibe nézek. Az ő élete sem tündérmese… mégis sokkal többet törődik velem, mint én vele. Ha most megint ráborítom a problémáimat, azzal csak azt érem el, hogy rólam legyen szó. Az idióta, önző fejemről.

– Ma mondtad, hogy találjunk ki együtt valamit. Emlékszel? Mikor Markról és a tesódról beszéltünk. Egy tuskó voltam, de teljesen igazad van – fogom meg a kezét, miközben felnézek rá. – Ha együtt gondolkodunk, talán kitalálhatunk valamit – mondom magabiztosan, bátorítóan.
Martin feszült sóhajt enged ki.

– És ez hajnali háromkor jut eszedbe? Mármint ne érts félre, én is kivagyok az egész miatt, de azért aludni szeretek – mosolyodik el halványan. – De megértem, hogy te nem tudsz aludni. Az a srác eléggé közel állt hozzád, igaz? – kérdezi, és miután elengedi a kezem, jobban felmászik az ágyamra. Hátát a falnak dönti, én pedig követem.

– Ő az egyetlen családom – vallom be halkan. – Nincs sok emlékem kiskoromból – húzom el a számat. – Nem akarok a részletekbe menni, de Markkal ugyan arról a helyről szöktünk el úgy nagyjából nyolc évesen. És csak ő volt nekem, mindig – sóhajtok, de megint rajtakapom magam, hogy csak magamról beszélek. Szörnyű vagyok!

– Basszus, sajnálom. Folyamatosan csak jár a szám – nevetek kínosan. – Te közel állsz a bátyádhoz? – kérdezem hirtelen, mert amit korábban mondott, abból úgy tűnt, hogy feltételezi, az én kapcsolatom Markkal mélyebb, mint az övé a testvérével.
Martin sóhajt egyet, a pillantása elkalandozik, mintha valami távoli emléket próbálna távol tartani. Ekkor elönt a bűntodat. Most belekérdeztem random valami halálosan személyes dologba, igaz?

De mielőtt ennél is kínosabb lenne a helyzet beszélni kezd.

– Tudod… mindenkinek vannak szarságai otthon. – Megcsóválja a fejét, és megdörzsöli az arcát, mintha csak le akarná törölni a gondolatokat. – A tesóm... Karev... ő mindig a sztár volt otthon.
Egy halvány, keserű mosoly jelenik meg az arcán, de gyorsan el is tűnik.
– Mindenki azt hitte, hogy ő lesz a nagy szám. Mindent neki adtak... a legjobb tanárokat, a legjobb esélyeket. Én meg... csak voltam. – Elhallgat egy pillanatra, és az ágy szélét kezdi piszkálni.
Nem szólalok meg, csak csendben figyelek, és látom, hogy lassan, óvatosan folytatja.
– Aztán tavaly... Karev nem jutott be ide. – egy keserű nevetés tör ki belőle, de a szemei nem mosolyognak. – A családom meg... hát, kiakadtak. Ha ő nem tudott bekerülni ide, akkor velem mi lesz?
Felsóhajt, és halkan nevet, de ez inkább csak valami fájdalmas önvédelem.
– Szóval, gondolhatod, mekkorát néztek idén, amikor kiderült, hogy ide kerülök. -vigyorog felszínesen, de látszik a fájdalom a szemeiben.

Egy pillanatra csend telepszik ránk, én pedig érzem, hogy most nem szabad túl sokat kérdeznem. Martin nem az a fajta, aki szereti, ha boncolgatják a dolgait. Most mégis megosztja velem ezeket.

– És azért nem tartod velük a kapcsolatot? – szólalok meg óvatosan, inkább csak tapogatózva, de már meg is bánom, mert látom, hogy összébb húzza magát.
– Hát... te tartanád? – feleli egy keserű mosollyal, de nem néz rám.